Ilyen nincs. De van. Ötletekből kifogyhatatlan vezetőink most már naponta lepnek meg bennünket olyan rémálomba vagy vicclapba illő intézkedésekkel, amilyeneket mondjuk tíz évvel ezelőtt még képtelenségnek tartottam. Nincs olyan hatalom, amely idáig merészkedne, magyaráztam volna magabiztosan. Azért nincs, mert ha egy kormány ilyesmire vetemedik egy akármilyen, de mégiscsak jogállami formákhoz szokott európai országban, okvetlenül belebukik. Mekkorát tévedtem már megint.
Legutóbb ez akkor jutott az eszembe, amikor arról olvastam, hogy az építkezések engedélyezésével kapcsolatos (magától értetődően közérdekű) döntések dokumentációja többé nem hozzáférhető a nyilvánosság számára. A döntések átláthatóságáért küzdő civil szervezet után viszont nyomoz a Szuverenitásvédelmi Hivatal. Ugyanezen a héten a magyar állam hatszáz milliárdért (!) vásárolt ingatlant a miniszterelnök vejétől és más csókosoktól, kormányzati negyed építése céljából. (Mintha nem ütköznénk máris minden második utcasarkon kormányzati irodaépületekbe, mintha nem is Budapesten járnánk, hanem Franz Kafka Perének díszletei között.) A bejelentés nagyjából egybeesett az adósságokba hajszolt Oltalom karitatív alapítvány utolsó pénzforrásainak zárolásával. A vérkorrupt állami főfő végrehajtó vállalkozásai eközben százmilliós nagyságrendben jövedelmeznek ma is a bíróság ítéletére váró bűnözőnek. A kormánytagok és parlamenti képviselők milliós fizetését ismét megemelték, az ápolók, rendőrök, szociális munkások, fiatal egyetemi oktatók nagyobb örömére, akiket ugyanez a kormány és parlament éhbérért dolgoztat. Micsoda demagóg felvetések, ugye? De hát szó szerint ez a helyzet.
Mit mondjak még? Az iskolaigazgatók pályázatáról a tantestület megkérdezése nélkül, politikai alapon döntenek, mint a legszebb kommunista időkben; a túlterhelt és alulfizetett tanárokat közben a Nemzeti Alaptantervből vizsgáztatják. Amelyet időről időre a kormány szája íze szerint újraírnak, ugyanúgy, mint az Alaptörvényt, napi politikai szempontok szerint, mint bármilyen törvényt vagy rendeletet, amely a NER-oligarchák vagy távolkeleti befektetők érdekeinek éppen útjában áll. Ha az energiaminiszter úgy látja jónak, a Dunának ezentúl Paks alatt szabad lesz 30 foknál is melegebbnek lenni. Pusztuljon inkább a vizek élővilága – a Gemencről, Baja és Mohács vidékéről beszélünk –, csak az atomerőmű termelőkapacitását ne kelljen a kánikulában visszafogni! (Még egy kis hagymát, pirospaprikát bele, és a híres paksi halászlé ezentúl közvetlenül a folyóból lesz kinyerhető.) Maga az erőmű viszont ezentúl nem Pakshoz tartozik, adóhatósági szempontból legalábbis. A kormány nem csinál titkot belőle, hogy az adófizetők pénzét a magáénak tekinti, ellenzéki településnek miért adna belőle, nem igaz?
Jöhet idő, amikor Magyarországon kínai rendőrök járőröznek és az orosz titkosszolgálatok szabadon járnak ki-be a határainkon? Ez nem fordulhat elő: ha bárkit megkérdeznek a rendszerváltozás után, ez lett volna a válasz. Telepíthet tízezerszámra ázsiai vendégmunkásokat Magyarországra a migránsveszélytől Európát harciasan óvó miniszterelnök? Kizárt, mondtam volna még egy pár éve magam is.
Unottan lapozgatok a nyári uborkaszezon vérlázító hírei között, egy csomót biztosan kifelejtettem, de nincs jelentősége. Mert az egészben az a leginkább felháborító, hogy már nem háborodunk fel. Semmin. Elveszítettük ezt a képességünket. Hol veszítettük el? Magamon tapasztalom: az oknyomozó kollégák által hosszas utánajárással felderített milliárdos korrupciós ügyeket simán átlapozom. A közvagyon valamelyik darabja már megint elveszítette közvagyon jellegét? Hát persze, ez nem újság.
Honnan ez a fásultság bennünk? Hogy lehet, hogy a NER napi gyakorlatává lett jogtiprás, lopás, visszaélés nem vált ki tömeges tiltakozást? Ne látnánk, hogy mi folyik körülöttünk? Már hogyne látnánk: hogy csak egyetlen példát említsek, a szemünk láttára épült körbe a Balaton, és nem a gátlástalan ingatlanspekulánsok kerültek rács mögé, hanem a szabad partszakaszok. (Nem lett volna szabad az Úristennek ilyen páratlan kincset a magyarokra bízni.) Szóval, eléggé feltűnőek ezek a változások.
Talán nem a saját bőrünkön érezzük a lelkiismeretlen kormányzás következményeit? Mikor sürgős orvosi beavatkozásra várunk hónapokig? Mikor a műtőben leáll a klíma? Mikor a vonatunk mindennap késik, nyílt pályán vesztegel, leáll, képzelhetjük, hogy mindez nem velünk történik? Vagy hihetjük, hogy az általános romlást személy szerint nekünk legalább sikerül valahogy megúszni? Nem a mi fizetésünk értéke csökkent pár év alatt a felére? Nem a mi gyerekünk menekül a (tudjuk, vészesen hanyatló) nyugati országok valamelyikébe értelmes munka, jobb megélhetés reményében, vagy csak azért – egyre gyakrabban hallom ezt –, mert ott más a légkör, barátságosabbak az emberek, és nem úgy bánnak egymással, mint minálunk?
Mi lehet az Orbán-rendszer titka, amiért ilyen békésen tűrjük? Nem, ne higgyük el, hogy a félelem a büntetéstől – a megfélemlítés durvább ezközeit eddig még alig vették igénybe: tudniillik nem volt rá szükségük. Olyan nagyon megvesztegetni sem igyekeztek, valljuk be, a népet, márpedig én most nem azokról beszélek, akik a húsosfazék közelébe kerültek. Akkor talán a kormányzati propaganda befolyása? Annak ma már tényleg csak azok hisznek, akik soha, semmin sem szoktak felháborodni. Bármilyen sokan legyenek is e mindenbe beletörődő szolgalelkek, kérdésemre nem magyarázat az ő magatartásuk, mert én azokról beszélek, akik egyébként és általában fel szoktak háborodni. Emlegethetjük persze, nem is ok nélkül, a szolidaritás teljes hiányát; ez a társadalmi összefogásnak biztosan hatalmas akadálya – lenne, ha egyébként bennünket külön-külön cselekvésre ösztökélne bármi. A felháborodás. Azonban erről szó sincs, éppen erről beszélek.
Az elégedetlenség feltámad és elül; ahogy a viszonyok durvulnak és a visszaélések egyre nyilvánvalóbbak, az ellenállás nemhogy élénkülne, egyre gyengébb hullámokat ver. A különös társadalomlélektani jelenség egyszerű magyarázata a megszokás. Orbán tartós sikerét nem rajongóinak, nem populista gesztusoknak, nagyotmondásának, a sikerpropagandának vagy a felkorbácsolt tömegindulatoknak köszönheti. Mindezzel elszórakoztathatja híveit és önmagát, de nem biztosítaná számára a többség, a megalázottak és megszomorítottak tétlenségét. Márpedig az ő szempontjából ez a fontosabb, mert ők vannak, azaz mi vagyunk többségben. Az ő igazi mesterműve az a türelmes és következetes, cseppet sem látványos kitartás, amellyel másfél évtized alatt lépésről lépésre hozzászoktatta népét az előző esztendőben bevezetett intézkedéseknél mindig csak egyetlen fokozattal durvább visszaélésekhez, lenyúlásokhoz, jogaik korlátozásához. S közben gondos idomárként arról sem feledkezett meg, hogy a mindenkori tiltakozókat ráébressze az ellenállás tökéletes hiábavalóságára. De ebben sem ment tovább, mint amennyi éppen elkerülhetetlennek látszott: egyes személyek, csoportok tönkretétele, eltávolítása, kiközösítése igen, de az ezzel kapcsolatos frusztrációt is gyakran enyhítette az árulók és meghunyászkodók számára kilátásba helyezett jutalom. Így jutottunk odáig, hogy ma már a legarcpirítóbb disznóságokra is csak fásultan rálegyintünk.
A gondosan kimért és a társadalom szervezetébe hosszú időn keresztül, egyenletesen adagolt méreg lényegében érzéstelenítette az embereket, elaltatta igazságérzetüket. Nem úgy, hogy ne észlelnénk a veszteséget, amelyet el kell szenvednünk: csak a normális emberi reakcióra váltunk képtelenné.
Megjelent a Magyar Hang 2024/35. számában augusztus 30-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/erzestelenites-167218