Fiatalkoromban egyszer alkalmam nyílt nagyobb kirándulást tenni a közép-angliai dombvidéken. Amikor a jelzett turistaúton „magántulajdon” feliratú táblába ütköztem, eleinte kínos zavarba jöttem. Emlékszem, kerülővel próbálkoztam, el is tévedtem, azután úgy óvakodtam keresztül az idegen birtokon, mint aki lopni jár, s féltem, hogy rajtakapnak. Londonban élő testvérem később felvilágosított: a magántulajdon náluk nem azt jelenti, hogy onnan másokat kitiltasz, hanem hogy kötelességed az adott területnek gondját viselni. Például a rajta keresztül vezető utakat jó karban tartani, a megkopott turistajelzést újrafesteni, és így tovább. Egy életre megjegyeztem. (Kerítés, persze, pláne szögesdrót sehol se volt; aki akar, átmászik rajta úgyis, a birtokhatárt meg jelzi az élősövény.)
Azért itthon nem próbálkoznék ezzel a tudással, másnak sem ajánlom. Igaz, kísértésbe sem igen eshetünk, mert a turistautak nálunk nagy ívben elkerülik a magánterületet. Ahogy terebélyesednek a villanegyedek és üdülőövezetek, ez az ív egyre nagyobb lesz. Az egykori utat pedig, amely az időközben elmagántulajdonított részen vezet keresztül, tiltó tábla, tüskés bozót vagy kerítés rekeszti el. Sorolhatnám a példákat a Balaton-felvidéktől a Budai-hegységen és a Bükkön át a Nagy-Milicig: a régebbi turistatérképen feltüntetett út és jelzés riadtan kotródik odébb mindenütt, ahol az új tulajdonos megjelenik, építkezni kezd, és öntudatosan birtokháborítást kiált, ha valaki illetéktelen a földjére merészkedik. De nem merészkedik, fél a kutyáktól.
Elmélkedésre e szembeszökő különbség magyarázata késztet. Honnan ered a kétféle viszony a tulajdonhoz? Talán nem is a tulajdonhoz, hanem embertársainkhoz. Odaát, Derbyshire-ben, úgy látszik, nem merült feledésbe az a tudás, hogy semmi sem egészen a miénk. Mert ahhoz, hogy az enyém lehessen, előbb egy közöséghez kellett tartoznia, amelynek szokásai és törvényei szavatolják, korlátozzák, szükség esetén meg is védik a tulajdonomat, előírva egyúttal, hogy mit tehetek vele és mit nem. (Más a helyzet nyilván az Újvilágban, ahol a pionírok erővel hódították el a földet a természettől vagy a bennszülöttektől. Dörögnek is ott a puskák, mind a mai napig.)
Nálunk, úgy vettem észre, sem a tulajdonnal járó felelősség eszméje, sem a mások tulajdonának tisztelete nem vert túl mély gyökeret. Talán nem volt rá ideje. A magyar családok többségének ugyanis a huszadik századig nem volt úgyszólván semmiféle tulajdona (második jobbágyság, elmaradt polgárosodás stb). A huszadik században azután elvették azoktól is, akiknek volt odáig. Ez sem először történik: a korábbi századokban is megesett, hogy politikai, vallási, nemzetiségi alapon egyik napról a másikra földönfutóvá váltak egész társadalmi csoportok. De nemcsak a tulajdon elvesztése, többnyire a megszerzése sem zajlott tehetség, érdem vagy jog szerint. A birtokszerzés körülményei között gyakrabban szerepeltek idegen hódítóknak tett szolgálatok, hatalmi önkény, jogászi furfang, esetleg a szomszéd kifosztása vagy feljelentése.
Proudhonnak biztosan nem volt igaza, amikor azt állította, hogy minden magántulajdon lopás. De azért ennek az ellenkezőjét sem állítanám, hogy a tulajdon minden esetben a rend biztosítéka, személyi függetlenségünk alapja. Hol így, hol úgy, ez az igazság. Nálunk inkább amúgy.
Félreértés ne essék: akadtak szép számmal Magyarországon is jótékonykodó főurak, keresetükre büszke, öntudatosan adózó polgárok, akik a vagyonukból alapítványokat tettek és nem befektetési alapokban rejtették el azt. Csakhogy ez a hagyomány brutális módon megszakadt: hordozói hol nemzet-, hol osztályidegennek minősültek, kifosztották, megölték őket, vagy elmenekültek.
És most minden kezdődik megint elölről. Mert ne képzeljük, hogy a példátlan gyorsasággal felhalmozott, irdatlan tömegű vagyon azoknak a kezében maradhat, akik az elmúlt évtizedben szinte egyik napról a másikra, politikai döntés alapján, mintegy kinevezés útján váltak milliárdossá. A legnagyobb hazai tulajdonú cégekről beszélünk. Hirtelen támadt pénzintézetek és befektetési vállalkozások kibogozhatatlanul szövevényes hálózatáról. Szállodaláncokról, irodaházakról, olyan összegekről ingó és ingatlan vagyonban, amilyenek a kékszakállú Wagner úr szerint csak számtanpéldákban fordulnak elő.* Kastélyokról és akkora földbirtokokról, amekkoráért főúri családok egykor több nemzedéken keresztül csatáztak, pereskedtek és házasodtak.
Ezer éven át nem akadt uralkodó, de még idegen hódító sem, aki olyan mindenre kiterjedő alapossággal gyűjtötte volna be a nemzet vagyonát, bármit, ami valaha jövedelem forrása lehet, s osztotta volna szét legbensőbb hívei közt, mint ez a mostani. (A kommunisták úgy fosztogattak, hogy államosítottak; az országot ugyan tönkretették, de nem gazdagodtak meg rajta, vagyis erre csak uralmuk végén tettek – sikertelennek éppen nem nevezhető – kísérletet. Igen, de akkor már nem voltak kommunisták. Szmájli.)
A legutóbbi két országgyűlési választás előtt az ellenzéki sajtóban épületes vita folyt arról, hogy miként lehetne jogszerű eszközökkel visszaszerezni a kormány orgazdáinak névleges tulajdonát képező hatalmas vagyont. A vita, amelynek jogászi és politikai korrektségéhez kétség sem férhetett, tükrözte az úgynevezett ellenzék szellemi állapotát. Mindenre gondoltak a résztvevők, csak két egyszerű evidenciát hagytak figyelmen kívül. Az egyik, hogy egy tartósan berendezkedő parancsuralmi rendszertől, de különösen annak kártékony következményeitől nem lehet megszabadulni pusztán a hatályos törvények alkalmazásával. A másik, hogy egy ország szükségképpen és vitán felül kormányozhatatlan, ameddig gazdaságát a kormány ellenfelei tartják a kezükben. Akinek ez a kettő nem magától értetődő, annak nem szabadna politikával foglalkoznia.
Most csak ennyit: eszünk ágában sincs tisztelni azoknak a magántulajdonát, akik birtokhoz, hitelhez, vállalkozáshoz, állami támogatáshoz és megrendeléshez a Nagy Osztozkodás során jutottak, mikor a főnök felosztotta a zsákmányt (Magyarországot) alvezérei, rokonai és mindenre elszánt hívei között. A nemzet vagyonának rosszhiszemű, hűtlen kezeléséből származó tulajdon cseppet sem tiszteletre méltó a szemünkben, még kevésbé a törvény, amely a visszaélések alapjául szolgált. Mert tiszteletet nem a szerzés, csakis az elismert teljesítmény érdemel, amely a gyarapodás mögött áll: az összefüggés a magántulajdon és a közjó között. Ha ez az összefüggés nem áll fenn, a kölcsönös bizalmatlanság érthető, sőt, szükségszerű. De akkor nincs az a szögesdrót, amely mögött a gazdagok biztonságban érezhetik vagyonukat.
A megerőszakolt jogállam és a fenekestül felforgatott közigazgatás helyreállításának egyébként, ha megérjük, sokféle módja lehetséges: törvényhozás, megegyezés, büntető eljárás, népharag. Aki már látott rendszerváltozást, nem fog meglepődni a ci-devant-ok ilyenkor tanúsított előzékenységén. De több mint valószínű, hogy a NER-oligarchák közül sokan be sem várják ezt a pillanatot, hanem külföldre mentik becses irhájukat.
Akik pedig még náluk is előbbre látnak, azok majd ott tolonganak, szokás szerint, az új hatalom előszobáiban.
* Rejtő Jenő: A megkerült cirkáló
A cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/33. számában jelent meg augusztus 16-án.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/elmelkedes-a-magantulajdonrol-kiranduloknak-166801