Mindenki mindent jobban tud, és ez annyira jó. Magyarországon csak a politikusok nem értenek a politikához.
Olvasom, olvasnám, ha volna hozzá türelmem, azt a rengeteg okos elemzést és remek tanácsot, amellyel a független média látja el olvasóit a választások kimenetelével és az ellenzék tennivalóival kapcsolatban. Mint kiderült, utólag most is minden előre látható volt. A kikényszerített összefogás hiteltelensége és hiábavalósága. A kontraszelektált vidéki társadalom őszinte ragaszkodása a keresztény nemzeti mezben továbbszolgáló Kádár-rendszerhez. A pozitív politikai mondanivaló hiánya az ellenzék oldalán. Az adófizetők pénzén, a közszolgálatiság valamennyi eszközével folytatott Fidesz-kampány lehengerlő ereje (és törvénytelensége). S hogy a magyarok többsége nemcsak hiszi, el is akarja hinni, hogy Orbán rendszere neki pont megfelel. Az ukrajnai népirtással vállalt cinkosság sem ártott, sőt, hozzájárult a kétharmados győzelemhez. A szavazók többsége nem vette zokon az elherdált uniós fejlesztési forrásokat, különösen vidéken elégedett az oktatás és az orvosi ellátás minőségével, és nem zavarja őket a szegények és gazdagok életszínvonala között egyre mélyülő szakadék. Köszönik szépen, amit kaptak, közmunkát, térkövet, szocsegélyt.
Amiből egyenesen következik, egyesek le is írták, hogy ez akkor most már így marad. Maradunk a posztszovjet államkapitalista-párthűbéri rendszer mintatelepe és előretolt bástyája az Európai Unióban (vagy azon kívül) – történelmi örökségünk erre hitelesít bennünket, nem egyébre. Amiben sok igazság van. Az igazság egyik fele.
Ritkábban kerül szóba ugyanakkor, hogy a nagyvárosokban az Orbán-rendszer már 2019-ben megbukott. Ott, ahol a rendszerek bukni, az új eszmék hódítani, a változások kezdődni szoktak. Ez a folyamat akadt el 2022-ben, és nem egy sikertörténet folytatódott.
Miért akadt el, erről sok érdekeset olvashattunk mostanában (kár, hogy nem előbb). Hogy a falvak lakóinak többségéhez nem jut el más hír, mint amit a kormánymédia terjeszt: olyan valóságban élnek, amelyben biztonságukat migránsok, Soros-ügynökök, nemváltó műtétek és brüsszeli bürokraták fenyegetik. Hogy a rendszerváltozás után cserbenhagyott, kifosztott, leszakadó vidéki társadalmat a maguk módján, de mégiscsak az Orbán-rendszer új földesurai és kiskirályai integrálták. Hogy a legtöbben ott szavaztak a Fideszre – magyarok és cigányok egyaránt –, ahol a roma lakosság számaránya a legmagasabb. Ez mind igaz is. Azonban hozzátenném, amit az egyszeri falusi plébános válaszolt az odalátogató püspök kérdésére, hogy ugyan miért nem harangoznak náluk. Annak bizony rengeteg oka van, kezdte magyarázni. Először is, nincsen harang.
A falvak népe (tisztelet a kivételnek) harangozni se hallott arról, hogy kire, de főleg, hogy mire szavazna, ha nem a NER emberére. Valljuk be, sokan így voltunk ezzel Budapesten is, akik leszavaztunk olyan pártokra és olyan jelöltekre, akikben egy cseppet se bíztunk, csak hogy Orbánéktól megszabaduljunk, de arról fogalmunk se volt, hogy képviselőink miféle politikát képviselnek.
Kormánypártok a tetteikkel és a pénzükkel kampányolnak. Az ellenzéknek azonban vezére van vagy programja van, éspedig annál inkább kell hogy legyen, minél kevesebb pénz áll a rendelkezésére. Orbán a neki nem parírozó pénzembereket, Putyin példáját követve, rég megzsarolta vagy kinyírta. Ezért a magyar ellenzéknek olyan mondanivalóra lett volna szüksége, ami erősítők nélkül is terjed, cseppfertőzéssel, szájon át. Gyalogosan. Az ilyesmit azonban nem kampányguruk szokták kitalálni, és nem kampányidőszakban kell terjeszteni.
Programon természetesen nem szakpolitikai tervezeteket értek, hanem olyan egységes világmagyarázatot, mint amilyennel az Orbán-hitűek rendelkeznek: nyugati ellenségeinkről, keresztény erkölcsökről, nemzeti hagyományról – nem baj, hogy egy szó sem igaz belőle. És nem arról van szó, mintha az ellenzék háza táján ne akadna efféle holmi. Csakhogy a globális kapitalizmus iránti kritikátlan lelkesedéssel (bónusz: az euró mielőbbi bevezetése), a társadalmi igazságosságról szóló régi és újbaloldali frázisokkal, valamint a jobboldali populizmus által megcélzott népi indulatokkal egy és ugyanaz a baj. Nem elég, hogy külön-külön is egyre kevesebben kérnek belőlük, nem elég, hogy egymásnak homlokegyenest ellentmondanak, ezért egyszerre nem képviselhetők a nevetségesség veszélye nélkül, de ráadásul mind a hármat, kimondva-kimondatlanul, már lenyúlta a Fidesz, és beépítette a nagy vezér mítoszába. Az ellenzéki pártok tehát a céljaikról hallgatni kényszerültek, vezérük nem volt, a civil társadalommal életszerű kapcsolatuk vidéken alig akadt, és 2019-től mostanáig nem tudni, mit csináltak. A kampányidőszakban pedig már csak a papírforma győzhet: a médiafelület terjedelme szorozva a rendelkezésre álló pénzmennyiséggel.
Ezek a pártok bebizonyították, hogy alkalmatlanok a NER leváltására, ebben most a legtöbb megmondóember, aki nem áll közvetlenül valamelyiknek a zsoldjában, egyetérteni látszik. Olyan belterjes parlamenti és médiapolitizálásra szakosodtak, ami esélytelen a jogállami formákra rátelepült orbáni abszolutizmus ellenében. Kivéve talán a szélsőjobboldal és a szélsőliberalizmus elvakult híveit, de azoknak a száma tovább nem szaporítható és nézeteikre tömegpárt nem építhető (szerencsére). Azt se hihetjük, hogy a helyzetükkel elégedetlen, helyi érdekeiket védő, nehéz sorsot cipelő emberekből szerveződik majd valami csoda folytán „organikus” népi ellenzék. A politikai mozgalmak kezdeményezői ugyanis a közéletben aktív, anyagi és szellemi önállóságot élvező emberek köréből szoktak kikerülni, többnyire értelmiségiek (most ne tisztázzuk, hogy ez mit jelent).
Szóval, hol is keressük akkor a politikai megújulás kezdeményezőit? Kérem, emelje fel a kezét, aki már kitalálta. Igen, köszönöm.
A reformkori ellenzék a Pesti Hírlap körül kovácsolódott párttá. A kiegyezést a Pesti Napló szerzői készítették elő. A polgári Magyarországból, ami megmaradt, a Magyar Nemzet, utóbb a Válasz körül szervezkedett s adott hírt magáról. Az ellenzék tábora mindenekelőtt olvasótábor. A mindenkori nemolvasók jóval szélesebb tábora csak ezekhez tud csatlakozni.
Azok az újságírók, nyilatkozók, riporterek, publicisták és politikai elemzők, akiknek írásai hétről hétre megtöltik a Magyar Hang hasábjait, együtt a kollégákkal, akik a független sajtó más orgánumaiban osztják ugyanígy az észt, bármit is tartsunk felőlük, ma ők rendelkeznek aránylag a legszélesebb politikai tájékozottsággal s nekik van erről a legtöbb mondanivalójuk. Úgy látszik, nincs náluk jobb, mert ha volna és írna, azokat olvasnánk. Miközben ítélkeznek és mérlegelnek és lámpással keresik a kibontakozás útját, egy új ellenzék szellemi bázisát, szoktak-e vajon a tükörbe nézni?
Vagy tényleg azt hiszik, hogy az ő jegyük a nézőtérre szól?
***
Megjelent a Magyar Hang 2022/18. számában, április 29-én.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/ellenzek-kerestetik-140291