esszé

A második világháború előestéjén írta valaki: lehet, hogy a múltat és a jövendőt e nép megbűnhődte már, de az biztos, hogy a jelen bűneiért egyszer még fizetni fogunk. Úgy is lett, elég hamar. Most sem lesz másképpen.

Az akkumulátor- és gépkocsigyártó nagyhatalom ugyanazon az ócskavastelepen végzi nemsokára, ahol a vas és acél országa rozsdásodik. Az Oroszországban és Kínában dühöngő diktatúra utolsó európai csatlósa ugyanúgy a történelem szégyenpadjára kerül, mint példaképe, az eggyel ezelőtti keresztény nemzeti kurzus. A lebutított, tönkretett magyar iskolarendszer áldozatai felnőttkorukban rettenetes árat fizetnek majd – képletesen és szó szerint – azoknak a nemzeteknek, amelyeknek gondjuk volt rá, hogy gyermekeiket ellássák az önálló tájékozódáshoz, sikeres helytálláshoz nélkülözhetetlen tudással. A megmérgezett, kizsigerelt, tarra vágott és tönkreépített hazai táj többé nem lesz képes táplálni utódainkat.

Miért kell ennek így lennie? Miért mindig a rossz oldalra állunk, miért engedelmeskedünk lelkiismeretlen urainknak, miért idomítjuk a hátgerincünket olyan készségesen a rajtunk taposó csizma talpához? Miért nem akarjuk tudni ezekre a miértekre a választ? Miért hazugságokkal áltatjuk magunkat? …