Author : Lányi András

Lassuló idő

1

Vagy fél évszázaddal ezelőtt egyszer már úgy tűnt, alaposan felgyorsulnak az események. A világ tudósainak figyelmeztetése nem talált süket fülekre, és az átlagember hétköznapi tapasztalata is azt igazolta, amit a Római Klub számára készített jelentések állítottak, hogy megmérgezzük, tönkretesszük a bolygót, és egyre sivárabb, egyre veszedelmesebb környezetben kell élnünk. A hatvanas évek végén, a Római Klubbal nagyjából egy időben jött létre a Greenpeace és a Friends of the Earth; maroknyi lelkes aktivista kezdeményezéséből viharos gyorsasággal, néhány év alatt bontakozott ki világszerte a környezetvédő mozgalom. 1972-ben, amikor A növekedés határai megjelent, Stockholmban már az első világtalálkozójukra is sor került. Zöld folyóiratok és hamarosan zöld pártok alakultak, a brit Ecology Party 1981-ben be is juttatta képviselőjét az Európai Parlamentbe. A Brundtland-bizottság 1987-ben terjesztette az ENSZ közgyűlés elé Közös jövőnk című jelentését a fenntartható fejlődésről.

A hőskor résztvevői aligha kétségbe nem esnek, ha akkoriban egy gonosz démon felfedi előttük a világ mai állapotát. Talán nem is az lepné meg őket a leginkább, hogy hiába ismerjük már a rettenetes következményeket, a vészjelzések dacára változatlan ütemben folyik tovább mindaz, ami ellen ők szót emeltek: az élővilág pusztítása, az élőhelyek lebetonozása, az üvegházgázok és gyilkos kemikáliák kibocsátása, valamint az emberi népesség szaporodása. A történelemből tudhatták, hogy végnapjaiban minden rendszer, közvetlenül az összeomlás előtt az erőszak fokozásával válaszol a hatalmát fenyegető kihívásokra, ma sincs különben. Ami megdöbbentené őket, az a világ népeinek fásult közönye, amellyel sorsukat viselik. Hogy az emberek 2025-ben nem a jövőjük elpusztítása ellen fognak tiltakozni, hanem azok ellen, akik erre figyelmeztetik őket.

Adásomat megszakítva

Magamon is tapasztalom a fásultságot. Az egyhangúan felháborító hírek nem hoznak ki a sodromból, nem lehet naponta kiakadni, megszokom. A vasúti közlekedés valamelyik fővonalon összeomlott: hát persze hogy összeomlott. Rákosrendezőn luxusvárosnegyed épül, szociális bérlakás a fővárosban egy se, c’est la guerre. A Halászbástyát a kormány jelképes összegért eladja a miniszterelnök vejének; Szijjártó Péter után honvédségi vadászgép viszi Paraguayba az itthon felejtett fogkeféjét; a klímavészhelyzetre tekintettel fagylaltot idén a Balatonnál csak a Mészáros Lőrinc cég tölcséreiben lehet árusítani – az ilyen újdonságokon az ember unottan átlapoz.

Erdőjáró, természetszerető ember létemre az alábbi hírre sem a tartalma, hanem az eljárás körmönfont aljassága miatt figyeltem fel. Egy salátatörvény keretében ugyanis, elrejtve az áttekinthetetlen rendeletek és rendeletmódosítások közé, ahogy szokás, az országgyűlés megszavazta azt a jogszabályt, amely lehetővé teszi a tarvágást őshonos erdeinkben, természetvédelmi területen is. De még a vágás bejelentésének a kötelezettségét is háromról két hétre csökkentették, nehogy a természetvédelmi hatóságnak ideje maradjon vizsgálódni, akadékoskodni. Mindenre gondoltak.

Nyílt levél a fővárosi rendőrfőkapitánynak

Tisztelt Rendőrfőkapitány úr,

Ön eléggé túlfeszítette a húrt. Nem kérdés, hogy egy szabad ország fővárosának a szabadság ünneplése végett szabad felvonulnia. Amikor csak az eszébe jut.

Alulírott fővárosi lakos e meggyőződéstől vezetve bejelentem, hogy június 28. szombat délutánra az Ön tüntetést betiltó határozata ellen tiltakozó tüntetést hirdetek. A tüntetés helyszíne a Városháza előtti tér lesz. Onnan a Károly körúton, a Vámház körúton és a Szabadságról elnevezett hídon át vonulunk majd Budára, a Műegyetemhez, ahonnan a tüntető egyetemisták indultak október 23-án.

Free Tübet! – a Tüntetés Betiltása Elleni Tüntetésnek ez lesz a jelszava. Hogy még a kínai követségen is kelljen magyarázkodnia.

Mert a tüntetést betiltó határozat elleni tüntetést Ön nem tilthatja be a gyülekezési jog súlyos sérelme nélkül.

Nem kizárt persze, hogy a tiltó határozat ellen tiltakozók jogos tüntetésével egyidejűleg az eredeti, betiltott felvonulásra érkező, tehát szabálysértő állampolgárok is tartózkodnak majd ugyanezeken a közterületeken. A tiltott felvonulás szabálysértő résztvevőinek megkülönböztetése a tiltás ellen tiltakozók teljes mértékben jogszerű magatartásától a rendőrség dolga lesz. Nem lesz könnyű dolguk. Nem kétséges azonban, hogy a korszerű arcfelismerő, hazugságvizsgáló és szemkilövő módszerek kombinált alkalmazása ezúttal is eredményre vezet. Hasonló eredményre, mint Gergényi tábornok úr rendőreinek húsz évvel ezelőtti határozott fellépése ellenünk, hasonló útvonalon. És itt nem a Pro Urbe díjra gondolok.

Miféle verseny? Milyen képességek?

Csodálkozott Az utolsó földműves című versenyfilm rendezője, amikor a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon megkérdezték tőle, hogy adhatott pénzt a Holland Filmalap az ottani rendszerrel szemben kritikus filmjére. Először nem is értette, mi köze lehet a filmművészetet közpénzen támogató testület döntésének a pályázók politikai nézeteihez. Hát nem az a dolguk, hogy a kultúra sokszínűségét és a véleménynyilvánítás szabadságát segítsék? A vetítőteremben egy pillanatra érzékelhetővé vált a kérdés és a felelet között húzódó szakadék. Az a határvonal, amely bennünket ismét elválaszt a nyugati civilizációtól.

Kétes kalendárium

a 2025-ik esztendőre

2025-ben a szomszédunkban elhallgatnak a fegyverek. Vagy nem hallgatnak el és felgyújtják az egész világot, amely már most is harcban áll. Lassan kirajzolódnak a harmadik világháború frontvonalai – a Közel-Keleten, Tajvan körül, Afrikának a Ráktérítő alatti részén, Oroszország nyugati határain a Balti-tengertől a Fekete-tengerig. Hogy új hidegháború áll előttünk vagy pedig meleg, s hogy évtizedekig eltart vagy lezajlik néhány óra alatt, azt ma még senki sem tudja, azok sem, akik a ravaszon tartják az ujjukat. Ukrajnában harmadik éve tart már a háború.

Varázsigék

1.

„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég” – a mából visszatekintve a huszadik század utolsó harmadát aránylag derűs, bizakodó korszaknak találjuk. Az előzményekhez és a következményekhez képest mindenesetre. Az emberiség vezetői talán soha annyit nem szónokoltak emberi jogokról, a népek önrendelkezéséről és főképpen társadalmi igazságosságról, mint akkoriban. Valójában pedig nem történt egyéb, mint hogy a technikai haladás szolgálatába állított tudomány, a termelést szolgáló új technológiák, az üzleti érdek mindenhatóságát szolgáló tömegtermelés ekkortájt tette lehetővé, hogy az odáig egymást gyilkoló népek és osztályok ne egymás legyőzése és kifosztása árán jussanak javaikhoz, hanem szép egyetértésben, közösen munkálkodjanak a természet legyőzésén és forrásainak kifosztásán. Az így többé-kevésbé jóllakatott népek szinte észre se vették, hogyan csúszik ki a kezükből még a lehetősége is annak, hogy a saját jövőjükkel maguk rendelkezzenek. A politikától ezentúl nem több beleszólást követeltek, csupán jobb ellátmányt.

Innen és túl az üvegplafonon

Sorra bekövetkezett mindaz, amire a Római Klubhoz csatlakozó tudósok figyelmeztettek fél évszázaddal ezelőtt. A klímaváltozás következményei (hőhullámok, aszályok, árvizek) egyre több emberéletet követelnek. A földi élővilág gazdag sokfélesége eltűnőben. Mérgek, mikrorészecskék, radioaktív hulladék ijesztő tömegét bocsátjuk a talajba, a vizekbe, a levegőbe. Megkínzott, beton- és hulladéksivataggá változó bolygónk többé nem képes eltartani nyolcmilliárd embert: utódaink örökségét éljük fel évről évre.

Búcsú a tizenkilencedik századtól

A múltkor a Vérmezőn, a magyar jakobinusok emlékhelye körül keringtem, nem messze az egykori emelvénytől, amelyen már nem áll Kun Béla szobra, aki bizonyos értelemben mégiscsak az ő szellemi unokájuk, és még mindig nem a legrosszabb fajtából, mint utóbb kiderült. Ahogy így járkálok fel-alá a szűk téren „a leghosszabb évszázad” vége és eleje közt (1789-től 1914-ig szokták számítani), először értem meg azokat, akik szerint egész tizenkilencedik századi szellemi örökségünk hirtelen elavult. De nem azért, mintha megváltozott volna hozzá a viszonyunk – például modernből posztmodern emberekké lettünk volna vagy ilyesmi –, hanem éppen azért, mert mindenestül olyanok maradtunk, amilyennek ők bennünket kitaláltak. A huszadik század, minden mozgalmassága ellenére, lényegében nem volt egyéb, mint a tizenkilencedik század uralkodó eszméinek megvalósulása, végső következetességgel, egészen az önfelszámolásig. A teljesült három kívánság abból a bizonyos gonosz meséből: „Nőjön a kend orrára!”

Most akkor mi van?

Magyarországon 2022 óta háborús veszélyhelyzet van, amelyet éppen most hosszabbítottak meg Bicskéig – akarom mondani jövő májusig. Az ok: a szomszéd országban zajló háború. Az intézkedés annak idején nem keltett különösebb feltűnést, mert már két évvel korábban, 2020-ban életbe lépett egy másik, járványügyi veszélyhelyzet, amelyet azóta évről évre meghosszabbítanak. Az illegális bevándorlók tömegére hivatkozva pedig 2015-ben hirdettek válsághelyzetet. Ennek tízéves fennállását ünnepelhetjük rövidesen, mert ez utóbbi rendelkezés is érvényben marad jövő tavaszig. A távoli szemlélő tehát – mondjuk egy marslakó – joggal hiheti, hogy ezt a szerencsétlen kis országot egyszerre sújtja járvány és háború, miközben határait az új népvándorlás hullámai ostromolják. Mi mással magyaráznák a kormánynak adott, békeidőben elképzelhetetlenül széles körű, gyakorlatilag korlátlan felhatalmazást, hogy a parlament megkerülésével, rendeletek útján kormányozzon, amelyek adott esetben eltérhetnek az ország törvényeitől, sőt, fel is függeszthetik azokat?

Scroll to top