A magyar miniszterelnök levélben tudatta, hogy lemond. Elhatározását e szavakkal indokolta: „A gazemberek oldalára álltunk… Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.” Ezt követőleg pisztollyal vetett véget életének, 1941. április harmadikán. Rajtam ne múljék a kampánycsend, régi dolgokról írok.
A háború, amit egy gátlástalan diktátor világhatalmi ambíciói robbantottak ki (nem most, mondom, akkoriban), fokozatosan borította lángba a kontinenst, és mi magyarok, jugoszláv szövetségesünket elárulva, az agresszor oldalára álltunk. Mondogatjuk azóta is, hogy külpolitikánk kényszerpályán mozgott – mint a nagyhatalmak közé szorult kis országoké rendszerint –, mondogathatjuk, azért az árulás az árulás, Teleki Pál még tudta ezt.
Akkor is az, ha utat nyitunk a dél felé tartó náci hadigépezetnek, és akkor is, ha nem engedjük át határainkon a fegyverszállítmányokat, amelyek a túlélést jelenthetik agresszió áldozatául esett szomszédunk számára. De mi ki akarunk maradni ebből a mostani háborúból és nem segítünk. Egyedüliként Európában, ahol a kormányok felismerték, hogy az Ukrajnát pusztító horror-fantasy egy olyan kísértet feltámadásáról szól, amelytől azt hittük, már örökre megszabadultunk, de most újra gyilkol, megálljt kell parancsolnunk neki. A jó öreg geopolitika kísért: a mindenkori orosz birodalom új krími háborút robbant ki, szomszédait zsarolja, tömegpusztító fegyverekkel fenyegetőzik. Mi pedig valami rezsicsökkentésről halandzsázunk, a gáz áráról, hogy legyen min röhögnie a jövő történészeinek: a legpocsékabb nemzet, valóban.
Melyik században is élünk? Tőlünk keletre több száz esztendős recept szerint zajlik a birodalmi politika, tartományokat satíroznak át a térképen másmilyen színűre, népeket használnak ágyútölteléknek, rommá lövik a városokat. Nyugaton még javában tart a huszadik század: a legyőzött természet kincseit fosztogatják. A győzelmi jelentéseket ott úgynevezett gazdasági mutatók helyettesítik; a verseny azért folyik, hogy ki tudja másoknál gyorsabb ütemben hulladéktemetővé változtatni a Földet, falánk fogyasztóvá zülleszteni az emberiséget.
Azért akadnak közben itt is, ott is, akik azt hajtogatják, hogy ez itt mégiscsak a huszonegyedik század, és hogy ezentúl nem a termelőerő számít és nem a gyilkolóerő, mert olyan ellenséggel kell szembenéznünk, akit se jóllakatni, se megölni nem lehet. A bioszférakrízis és a klímakatasztrófa korában egyedül a tudás segítene rajtunk, de mi még azt sem tudjuk, hogy mit kellene tudnunk: versenyezni vagy összefogni? kihasználni vagy megérteni? digitalizálni vagy humanizálni?
Nálunk két hete a tudás, vagyis az iskola védelmében tüntettek a pedagógusok (azért tüntettek, hogy sztrájkolhassanak, azért sztrájkolnak, hogy méltányos munkafeltételek között, tisztességes bérért taníthassanak), 25-én pénteken pedig a fiatalok klímasztrájkoltak a jövőért. Nem voltak túl kevesen, túl sokan se voltak a két tüntetésen. Azért az uralkodó párt békemenetéhez, a május elsejéken egykor szokásos mozgósításhoz képest elég kevesen voltunk. A pár évvel ezelőtti nagy kockásinges tüntetéseken még jóval több tanár, diák, szülő érezte úgy, hogy ott kell lennie. És a Fridays for Future közönsége is mintha megfogyatkozott volna.
Hogy miért, az nem titok. A résztvevők számát a kilátástalanság apasztja. Hiába tüntettek tízezerszám, a tanári pálya elnéptelenedése szemlátomást nem nyugtalanítja a döntéshozókat. A klímaváltozás mérséklésére Európa végre komoly intézkedéseket tervez – része lehetett ebben a fiatalok tömeges megmozdulásának is –, a magyar kormány azonban akadályozni igyekszik ezeket az intézkedéseket, és megújuló energiaforrások helyett inkább az orosz földgázra épít. Putyin bizalmát igyekszik kiérdemelni, nem a fiatal tüntetőkét. Karbonsemlegesség helyett inkább az elkövetett háborús bűnökkel szemben maradnánk semlegesek.
A legpocsékabb nemzet, bólintanak szomszédaink, akik harminc éve még bennünket irigyeltek, s most műveltségben, jólétben, a jogállam építésében előttünk járnak. És rálegyintenek: a magyarok a saját történelmüket sem ismerik, hát nem okulnak belőle. Elfelejtették, hogy biztonságukra nézve a fő veszélyt legalább másfélszáz éve az orosz birodalmi ambíciók jelentik. Kiállnak az orosz érdekek mellett, és nem jut eszükbe két eltiport szabadságharcuk, rommá lőtt fővárosuk. Ha szarért, húgyért, rubelért eladják a becsületüket, azt a fél ország még meg is tapsolja. Jól van. Nemzedékek fizetik majd utánunk az olcsó rezsi árát. Azért is megfizettünk, hogy Hitler utolsó csatlósa lettünk. Sztálin legjobb tanítványai, az se volt, ugye, ingyen.
***
Megjelent a Magyar Hang 2022/14. számában, április 1-jén.
https://hang.hu/magyar-hang-plusz/aprilis-harmadikan-138927