I.
Közép-Európa újkori történetében a legnagyobb cezúrát kétségkívül a térséget kétfelé szakító szovjet megszállás jelenti. A pártállami diktatúra által szétvert, kifosztott, megfélemlített, erőszakosan nivellált s végül így-úgy jóllakatott társadalmakban a bolsevik diktatúra negyven esztendeje visszafordíthatatlan változásokat okozott. A saját terhe alatt összeroskadó birodalom hűlt helyén 1989-ben bizonytalan kimenetelű kísérlet kezdődött. Hogy mennyire bizonytalan, azzal a résztvevők a mai eszünkkel szinte felfoghatatlan mértékben nem voltak tisztában. Idő kellett hozzá (és gyomor), hogy tapasztaljuk a nagy szovjet tömbből kiolvasztott kis demokráciák végzetesen megromlott állagát.
A történelem szemétdombját, úgy tűnik, nem lehet visszaforgatni.
Miközben az önjelölt politikai pártformációk hajba kaptak, hogy vajon mi volna az előbbre való, a hagyomány és a jogfolytonosság helyreállítása, vagy a nyitott társadalom nyugati mintáinak átvétele, nem vették észre,
– hogy a hagyományt hordozó intézmények és csoportok maradéka leginkább csak a sérelmek és téveszmék áthagyományozására alkalmas jelenlegi állapotában, és a nemzeti sorsközösség helyreállítása helyett annak megosztásához nyújt mintákat – egy olyan nemzedék számára, amely e múltat illetően hajmeresztően tudatlan, a közösség szótól viszont kiütéseket kap;
– hogy a „szabad világ” dáridójából végképp kimaradtunk, miután ott a közszabadság időközben áldozatul esett az üzleti vállalkozás szabadságának, ez utóbbi pedig a nemzetközi cégbirodalmak és pénzügyi hálózatok féltékenyen őrzött kiváltsága lett; s ebben az új világrendben a gyenge és késve érkező versenytársat csak az eladósodás szabadsága illeti meg.
A hazai és nemzetközi erőviszonyoknak megfelelő, világos programmal a rendszerváltozás pillanatában egyedül a „hamis realisták” rendelkeztek (tessék újraolvasni Bibót, aki manapság senkinek se kell): a pártállam örökösei és haszonélvezői, s ők a maguk programját végre is hajtották.
– Az odáig általuk igazgatott nemzetgazdaságot magántulajdonukká tették, piacképes részét pedig egyszerűen eladták, és a bevételt pozícióik megerősítésére, illetve az államháztartás finanszírozására fordították, jellemzően a gazdaság versenyképességét javító új technológiai tőke bevonása nélkül;
– kiszorították és tönkretették a hetvenes-nyolcvanas években spontán beindult újrapolgárosodás társadalmi bázisát: a kisvállalkozókat és a független, civil kezdeményezéseket;
– fenntartották a politikai célokat szolgáló, politikai érdemeket jutalmazó állami újraelosztás meghatározó szerepét a gazdaságban és a kultúrában egyaránt.
A pártállam tehát, az új politikai csoportosulások készséges bebocsátásával és aktív közreműködésével, a kilencvenes években többpártállammá alakult anélkül, hogy lényegesen csökkent volna a hatalom és a nép közötti távolság. Azóta a helyi, munkahelyi, szakmai és kulturális közösségek erőtlen önkormányzati törekvéseit fokozatosan letörték, anyagi eszközeiket és jogosítványaikat lépésről lépésre újraközpontosították. Az érdemi társadalmi ellenőrzés lehetősége híján a képviseleti demokrácia jobbára üres formaság maradt, a parlament törvénygyártó műhellyé silányult, a törvények pedig a mindenkori kormány klientúrájának napi érdekeit szolgálják. Magyarországon nem alakult ki a független civil kezdeményezések és magántulajdonosok szabad társadalma. A jogállam formális keretei között nem a polgárok ellenőrzik a kormányzatot, hanem az egypárt nyűgétől megszabadult többpárti politikai osztály ellenőrzi – mint tették elődei is – alattvalóit.
Politika és üzlet korrupt összefonódása a globalizáció korában mindenütt végbement, nálunk azonban egyértelműen a politika kezdeményező szerepével. Míg az osztogatás és fosztogatás rendszerének anyagi bázisát a baloldali kormányok a nemzeti vagyon kiárusításával és a hazai piacok radikális liberalizálásával teremtették elő, a jobboldali kormányzat újabban ezt a célt visszaállamosítással és központosítással éri el. Ezért a baloldal a maga politikáját „liberálisnak” nevezi, a jobboldal pedig nemzetinek tartja magát, nemzeten azonban az államot érti.
A politika beszűkült: az újraelosztás forrásaiért vetélkedő pártokráciák küzdelmére korlátozódik. A demokratikus társadalmakat jellemző nyilvános párbeszédnek egyre szerényebb szerep jut a közcélok megállapítása körül: mindegyik oldal a maga nótáját fújja, a bírálatot ellenséges támadásnak tekinti, alantas szándékokkal magyarázza és negligálja, hiszen politikai ellenfelei vitaképességét eleve kétségbe vonja, lévén azok a nemzet, illetve a haladás ellenségei. Hasonló felemásság jellemzi a gazdaságot is, ahol jogi értelemben a piaci verseny szabályai érvényesülnek, azzal az apró különbséggel, hogy az üzleti siker és kudarc mégsem a szereplők piaci teljesítményén múlik, hanem a politikusok jóindulatán: a tőke felhalmozása 1989 óta folyamatosan a miniszterek előszobáiban zajlik.
Ez a vázlatos leírás, megfigyeléseim szerint, a rendszerváltozást követő két és fél évtized egészére érvényes, ezért egységes korszakról beszélek, s egy olyan politikai berendezkedésről, amely egészében se piacelvűnek, se demokratikusnak, se diktatórikusnak nem nevezhető. Ellentmondásos természete azonban nem teszi inkoherenssé, se fenntarthatatlanná, már csak azért sem, mert sok tekintetben szervesen épül a történelmi előzményekre. A rendszer szilárdságának biztosítéka pedig maga a megosztottság. Amíg sikerül elhitetni a választókkal, hogy két egymástól markánsan különböző oldal között lehet és kell választaniuk, addig a kormányok periodikus váltakozása biztosítja a pluralizmus minimumát: megőrzi a látszatot, hogy a nép beleszól a politikába, és sorsának jobbra fordulását nem a rendszer, hanem a bal- vagy jobboldali kormány megdöntésétől kell remélnie. A mindenkori elégedetlenség így végső soron a rendszert erősíti.
2010-ben a Fidesz elsöprő győzelme korszakhatár lehetett volna, de nem lett. A győztesek beérték azzal, hogy a választóktól kapott széles körű felhatalmazás birtokában a pozíciók és a vagyon elosztása terén hajtsanak végre radikális fordulatot. Az erőviszonyok megváltoztak, a hatalomgyakorlás jellege alig, és semmi esetre sem a demokrácia előnyére. Ma már talán meg tudnánk fogalmazni, mi az, amit 1989-ben elmulasztottunk a békés átmenet eufóriájában, vagy feláldoztunk a piacgazdasággal és a képviseleti demokráciával kapcsolatos illúziók oltárán. A tényleges társadalmi önrendelkezés volt az, a különféle közösségek érdemi részvétele a sorsukat érintő döntések meghozatalában. Ettől ma távolabb vagyunk, mint 1990 óta bármikor. A mostani győztesek nem titkolt ellenszenve a demokratikus jogállam alapelve, a fékek és ellensúlyok rendszere iránt végeredményben visszalépést jelent a horthysta-kádárista hagyomány, az egypárti demokrácia és a bürokratikus abszolutizmus irányába. Ez a visszalépés egyébként nem túl jelentős, mivel a hatalom korlátozásának és ellenőrzésének alkotmányos biztosítékai már korábban is csak névleg léteztek. Orbánék legfeljebb a hivatalos politika rangjára emelték azt, amit Gyurcsányék ténylegesen műveltek. A rendszerváltók rendszerét a legautentikusabb rendszerváltó párt, a Fidesz konszolidálta.
Ehhez mindenekelőtt példátlan méretű és hatáskörű központi bürokráciát épített ki az élet valamennyi területén. A megjegyezhetetlen nevű új közhivatalokat pedig megbízható új káderekkel töltötték fel, akiknek gyakorlatlansága és szervilizmusa minden kívülről érkező kezdeményezésnek útjában áll, az ügyintézést példátlanul körülményessé teszi, a sűrűn változó és rosszul előkészített felsőbb utasításoknak azonban feltétlenül engedelmes eszköze.
A magyarázat minderre, nevezetesen hogy az új kormány szabad kezet óhajtott magának nagyszabású tervei véghezviteléhez, hat év tapasztalatai alapján nem tűnik meggyőzőnek. Mint a történelemben annyiszor, a végrehajtó hatalom útjában álló akadályok eltávolítása nem hatékonyabbá, hanem meggondolatlanná, erőszakossá és pazarlóvá tette az állam működését. A kormány az ígéreteken túl nem sokat tett a hazai gazdaság fellendítéséért, s az államcsőd elkerülése érdekében pusztán az állam bevételeinek növelésére szorítkozott, ami azt illeti, nagyon is hagyományos módszerekkel: a bankok megsarcolásával, a magánszférától elvont fejlesztési forrásokkal és kölcsönökkel. Az így koncentrált források egy részét kétes hasznú, de annál drágább, reprezentatív beruházásokra fordította, miközben az egészségügy, az oktatás és a környezetvédelem terén a közkiadásokat mindenáron mérsékelni igyekszik. Az állami megrendeléseket és a fejlesztési célú pályázati pénzeket eközben a hozzá lojális üzleti körök jutalmazására használja. A külföldi államadósságot nem csökkentette, utóbb annak növelése mellett kötelezte el magát (a Paks2-ről kötött moszkvai megállapodás keretében). A fajlagosan nagyobb hozzáadott értéket és jobb foglalkoztatási mutatókat produkáló kisvállalkozások helyett továbbra is a kül- és belföldi gazdaság óriásait részesíti kedvezményekben. Így azután a munka nélküli tömegek idehaza továbbra sem találnak maguknak megélhetést. Mert az adófizető pénzén tengődő, éhbérért alkalmazott közmunkás ugyanolyan munkanélküli, ugyanolyan nyomorult és ugyanolyan jövőtlen marad, mint volt annak előtte.
Tény, hogy az elmúlt évtizedek kártékony és végzetesen felelőtlen politikájáért a szocialista-liberális kormányok felelősek, és a Fidesz 2010-ben már sok tekintetben tarthatatlan, csődközeli helyzetet örökölt. Ennek legkirívóbb jeleit a következőkben látom:
– A fiatalok, különösen a képzettek és a vállalkozó szelleműek százezerszámra hagyják el az országot, ahol nem tudnak elhelyezkedni, családot alapítani. Hasonló menekülési hullámmal eddig csak vesztes háború, levert forradalom után találkoztunk. (Nem a hárommillió koldus menekül. Azok itt maradnak velünk.)
– A mélyszegénységbe süllyedt, a többségi társadalomból kiszorult cigányság helyzete polgárháborúval fenyeget. Tisztességes megélhetésre kilátásuk sincs. A magyar állam nem volt képes sem a beilleszkedést lehetővé, sem a szélsőségesen antiszociális minták követését lehetetlenné tenni számukra. Márpedig egyes megyékben ma már a születő gyerekek többsége cigány származású.
– A falusi társadalom lassan elvándorol, kihal. A páratlanul kedvező természeti adottságokban rejlő előnyök kihasználatlan maradnak, mert az újjáalakult nagybirtokrendszer enélkül is, sőt, éppen így biztosít fényes megélhetést az új földesuraknak. Az értékesítési, támogatási és birtokviszonyok reformja helyett új földosztás következett, de nem a helyi gazdák, hanem az új vitézi rend javára. Pártkatonáknak, kormányközeli üzletembereknek jutott a Nemzeti Földalaphoz tartozó földek java része, akik a vételárat az adófizetők pénzéből fizethették ki. Az egész folyamatot arcátlan hazudozás kísérte.
Mindez az én szememben nem a rendszerváltók felemás rendszerének tarthatatlanságát bizonyítja, hanem éppen ellenkezőleg, annak szívós életképességét: a tehetetlenség erejét. Magyarország 1989 után fokozatosan holtpontra jutott, ahonnan a maga erejéből nem képes, a többség talán nem is kíván elmozdulni, mert már elképzelni sem tudja, hogy más politikai viszonyokat teremthetne magának, és azok között jobb minőségű, értelmes életet. A változást sürgető erők gyengének és egyre gyengébbnek bizonyulnak, a változás ellen ható érdekek túlontúl kézzelfoghatóak. Huszadik századi véres történelmünk a túlélőket – szegényeket és gazdagokat, nyerteseket és veszteseket egyaránt – arra szocializálta, hogy kerüljék a részvételt a közügyek intézésében, ne vállaljanak szolidaritást sorstársaikkal, és érdekeiket inkább egymás rovására érvényesítsék. Több egymást követő nemzedék tapasztalata igazolta e magatartás célszerűségét: akik mással próbálkozhatnának, azoknak már a felmenőit megölték vagy elűzték, ma elenyésző kisebbséget alkotnak.
II.
Az alábbiakban amellett érvelek, hogy a Magyarországot 2010 óta kormányzó pártszövetség politikáját néhány egymással összefüggő, súlyos tévedés terelte kényszerpályára. Az elkövetett hibák azonban rendszerré állnak össze, éspedig olyan rendszerré, amely – a politikusok szándékaitól úgyszólván függetlenül – szervesen kapcsolódik huszadik századi történelmünk legrosszabb hagyományaihoz.
Gazdaságpolitika
A rendszerváltók rendszerének konszolidációja a magyar gazdaság teljesítményének érdemi javulása nélkül ment végbe, az átlagos életszínvonal csökkenése vagy stagnálása mellett, elmélyítve az újgazdagok és a tartósan szegények életformája közti szakadékot. Az is igaz, hogy jelen viszonyaink között tartós gazdasági fellendülést, amely nem jár a függőség és az adósság egyidejű növekedésével, csak úgy lehetett volna elérni,
– ha a kormány a rendelkezésére álló forrásokat olyan területekre összpontosítja, ahol a kedvező természeti vagy kulturális adottságok kiaknázása aránylag csekély tőkebefektetéssel és nagy élőmunkaigénnyel jár;
– ha a közszükségleti cikkek belföldi piacán teszi sikeressé a hazai kis- és középvállalkozásokat, megteremtve a feltételeit annak, hogy a magyar háztartások költségvetésük minél nagyobb részét fordíthassák hazai áruk és szolgáltatások vásárlására.
A Fidesz, választási ígéreteit meghazudtolva, nem indult el ezen a rögös úton. Márpedig a hazai kínálat, a hazai kereslet és a költségvetési bevételek egymást erősítő növekedése csak akkor indul be, ha az új munkahelyek a hazai vállalkozói szférában keletkeznek, nem transznacionális cégek beruházásai nyomán, és nem is állami közmunkaprogramok, állami költekezés következményeként. A túlnyomó többség várakozásának és a hazai adottságoknak meggyőződésem szerint inkább a „vörös tory”, Philippe Blonde világos és egyszerű programja felelt volna meg: „re-localize the economy, re-moralize the market, and re-capitalize the poor” (azaz a gazdaságot ismét helyivé, a piacot erkölcsössé és a szegényeket vállalkozóvá kellett volna tenni). Ez lehetett volna egy konzervatív párt gazdasági stratégiája. Sajnos, nem ez lett.
Tény, hogy a 2010-ben hatalomra kerülő kormány a rövid távú politikai és világgazdasági változásoktól függetlenül tartósan depressziós gazdaságot örökölt. Határozott elképzelésekkel látott munkához, ami az államháztartás egyensúlyának helyreállítását illeti: ezen a téren a sokat vitatott kormányzati intézkedések jobbára sikeresnek bizonyultak, ha az adósság mértéke nem is változott számottevően. A reálgazdaság folyamatait azonban mindez alig érintette. Az ipari teljesítmény szerény növekedése nagyrészt néhány német világcég autóipari beruházásainak volt köszönhető. A gazdaságpolitika csak szavakban állt a kis- és közepes méretű hazai vállalkozások mellé, amit tett, az többségüknek a talpon maradáshoz sem volt elegendő. A fejlesztési források döntő hányada a kiemelt állami beruházásoknak és a nagyvállalati körnek jutott. A hazai termék még a hazai piacra se tudott betörni: a kereskedelemben és a vendéglátóiparban túlsúlyos külföldi tulajdon gondoskodik arról, hogy az eredeti tőkefelhalmozás klasszikus színterein képződő jövedelem ne a hazai újrapolgárosodást gyarapítsa.
A mezőgazdaságban – egy rövid taktikai kitérő után – ismét győzedelmeskedett a nagyvállalati szemlélet, azzal együtt az ipari eszközökkel és ipari méretekben előállított tömegtermék támogatása, melynek piacképessége olcsóságán múlik, az olcsóság pedig a költségek lefaragásán (a foglalkoztatás és a minőség rovására). A földbirtok-politika kedvezményezettje ennek megfelelően továbbra is a nagybirtok maradt, s a politikai érdemek jutalmazásának bevált eszköze a birtokadományozás. A minőségi termék előállítására és a hazai élelmiszerpiac ellátására egyaránt alkalmasabb családi gazdaságok hitel, föld és piac híján tönkrementek. A botrányos földbérleti pályázatok szertefoszlatták a gazdatársadalom túléléséhez fűzött utolsó reményeket. A vállalkozni, gazdálkodni képes népesség maradéka is eltűnik falvainkból, ahol többé semmi szükség rájuk. Az új földesurak kamatmentes állami hitelből vásárolt latifundiumain uniós agrártámogatás terem.
A Fidesz vezetői szemlátomást nem a spontán piaci folyamatoktól reméltek növekedést, hanem az állami vagy az állam által közvetlenül ellenőrzött beruházásoktól. Ez magyarázza a költségvetés egyensúlyával küszködő kormányzat meglepően nagyvonalú építkezéseit. A középületekre, sportlétesítményekre, múzeumi negyedre, kormányzati reprezentációra, atomerőműre és más, gazdasági értelemben improduktív vagy veszteséges beruházásokra fordított súlyos százmilliárdok nem csak a vezető politikusok nagyzási hóbortját tükrözik. A kormánypárt gazdasági stratégái hisznek abban, hogy állami költekezéssel ki lehet mozdítani a holtpontról a magától nem mozduló gazdaságot. A választott eljárás előnyei közé számítják, hogy a források elosztása nem a verseny esetlegességein múlik: partnereiket maguk választják – értelemszerűen nem üzleti, hanem politikai alapon. Az elkövetett hiba maga is tankönyvi közhely: a tőkepiacról így vagy úgy elvont és átcsoportosított eszközök tovább rontják a versenyszféra szereplőinek esélyét, hogy beruházásaikhoz forrást találjanak, s így az állami beavatkozás nem élénkíti, inkább visszafogja a gazdaságot.
Ez annál is inkább így kell hogy történjen, mivel a támogatáshoz, hitelhez, versenyelőnyhöz és mindenekfelett hatalmas állami megrendelésekhez nyakló nélkül juttatott szereplők kezén a könnyen szerzett vagyon egészen egyszerűen nem viselkedik tőkeként. Azaz nem a piacon kíván hasznosulni, hanem ugyanabban a hűbéri rendszerben forog tovább, amelyben keletkezett. Az érdemeik fejében vagyonhoz és vagyoni értékű jogokhoz juttatottak pénzüket részben tezaurálják (lehetőleg az adóhatóság megkerülésével), részben társadalmi státuszuk megerősítésére fordítják. Mindkét célnak megfelelő eljárás a földbirtok gyarapítása, valamint ingatlanok építése, de észszerű, bár költséges beruházásnak számít a politikai jó kapcsolatok ápolása is, magyarán a korrupció. Tömegesen vásárolnak biztonságos megtérülésű (befektetői szakértelmet nem igénylő) államkötvényeket, ezzel is hozzájárulnak az államháztartás finanszírozásához. Végül ne feledjük, rengeteget kell költeniük hivalkodó fogyasztásra, ahogyan ezt a fejedelmi kegyből élő udvaroncok tették minden időben. Noblesse oblige – valamiben ki kell tűnniük, valamiről fel kell ismerniük egymást.
A gazdaság részleges újraállamosításának kísérlete azonban csak akkor igazolható, ha elfogadjuk, hogy nem rendelkezünk versenyképes ágazatokkal, tehát az államnak egyrészt magának kell pótlólagos keresletet teremtenie a hazai gazdaság számára, másrészt feltesszük, hogy a piacnak csak az a része védhető meg a kíméletlen globális verseny következményeitől, amelyet közvetlenül az állam ellenőriz. Egyik sem igaz. Nem mérkőzhetünk ugyan sem a csúcstechnológia tulajdonosaival, sem az olcsó harmadik világbeli munkaerővel, legkevésbé a kettőt kombináló multinacionális hálózatokkal. Azonban megtehetünk két dolgot – hozzánk hasonlóképpen köztes helyzetű országok példáját követve –, igenis visszaszerezhetjük a hazai piac egy részét a hazai gazdaság számára, a fejlesztési forrásokat pedig néhány jól kiválasztott területre összpontosíthatjuk, ahol a magyar vállalkozások rendelkeznek a világpiaci helytálláshoz kellő adottságokkal. Vannak ilyen adottságaink, nagyjából két területen. Az egyik a – sajnos – vészesen exportképes hazai szürkeállomány, amelyet tudásintenzív ágazatokban lehetne és kellene itthon kamatoztatni, az informatikától az egészségiparig, vagy például a megújuló energiaforrások és egyéb kisléptékű, zöld technológiák fejlesztése terén. A másik a munkaigényes, minőségi agrártermék és a rá épülő (leépült) ipari ágazatok: az élelmiszer-önrendelkezés helyreállítása. A mostani kormány fejlesztési politikája sajnos ezzel épp ellentétes úton halad. A helyi adottságokhoz alkalmazkodó, arányos vidékfejlesztés helyett a nagyvárosoknak kedvez, a kisvállalkozások támogatása helyett a tőke koncentrálását szolgálja az új oligarchia kezén. Egy tudásközpontú gazdasági stratégia kialakításának útjában pedig áthidalhatatlan akadályt képez Orbán politikai jellemének alapvonása, a kezelhetetlen értelmiségiekkel és ellenőrizhetetlen magánkezdeményezésekkel szembeni ősbizalmatlanság.
Társadalompolitika
A választók többségének bizalmát élvező kormány bizonyos keretek között sok mindent megtehet: eldöntheti, miféle választ ad a kor nagy kérdéseire. De hogy mi a kérdés, amire a politikának választ kell adnia, azt nem maga dönti el. Ilyen megkerülhetetlen kihívás a második ezredforduló Magyarországán, hogy a munkaképes népesség több mint harmada nem rendelkezik legális munkajövedelemmel, s hogy a pályakezdő fiatalok tömegesen hagyják el az országot, ahol kilátástalannak ítélik az elhelyezkedést és a családalapítást. Semmit se tett, aki nem erre kínál megoldást.
Hogy a reálgazdaság újraélesztése terén az utolsó öt esztendő sem hozott áttörést, azt híven tükrözi a foglalkoztatási, jövedelmi és migrációs viszonyok alakulása. A mostanihoz fogható kivándorlási hullámot Magyarországon eddig talán csak az 56-os forradalom vérbefojtása váltott ki. S ne áltassuk magunkat azzal, hogy a külföldön munkát vállalók többsége idővel hazatér, mert az értékesíthető tudással távozók többsége kint marad (s már idehaza is egyre több fiatal tervezi, hogy felnőtt életét majd egy másik országban éli le). Ez a veszteség életben és tudásban: pótolhatatlan. Nem a meg nem született gyermekek miatt kell immár gyászt öltenünk, hanem a megszületett, de a nemzet számára elveszett fiakért-lányokért.
A munkanélküliség kezdettől fogva a falvak és vidéki kisvárosok társadalmát sújtja elsősorban, következménye a lakosság elvándorlása, illetve elöregedése, végül az ottmaradt szegénysorú népesség elszigetelődése, vidéki válságövezetek kialakulása. A mostani kormány által szorgalmazott közmunkaprogram, bármennyire időszerű volt egyébként, magán a helyzeten nem változtatott. Szépíti a foglalkoztatási statisztikákat, de nem biztosítja az érintettek megélhetését, nem javítja kilátásaikat, nem könnyíti meg visszatérésüket a munka világába. Tudomásul kellene venni, hogy a munka nélkül tengődő vagy éhbérért dolgozó rétegek helyzete szociálpolitikai eszközökkel nemkezelhető. A tömeges elvándorlás, a kilátástalanság érzete, amely a fiatalok és a lesüllyedő középrétegek körében terjed, megbízható mutatói az ország elszegényedésének, amelyből egyetlen kiút ismeretes: a gazdálkodás reformja. Itt azonban nem a piaci mutatókkal mért „növekedésre” gondolok, mert az csupán a befektetett tőke megtérülését jelzi, és tökéletesen félrevezető lehet egy nemzetgazdaság valóságos állapotára nézve.
Az agyonreklámozott rezsicsökkentés – ami sajnos az erőforrásokkal való pazarlást is bátorítja –, egyes közszolgáltatások államosítása, a devizahitelesek megmentése, az önkormányzatok adósságának átvállalása, valamint a gyermekes családok helyzetén könnyítő intézkedések jól jöttek az érintetteknek, és alkalmasnak bizonyultak a szegénység egyes tüneteinek enyhítésére, ennek azonban a gyógyuláshoz nincs semmi köze. Ugyanakkor hatalmas összegekkel terhelik meg a költségvetést, a korábban tárgyalt nagyszabású állami építkezésekhez hasonlóan. Így azután nem marad pénz olyan ellátórendszerek régóta esedékes reformjára, mint az egészségügy vagy a közoktatás. Ezekben az ágazatokban minden egyebet meg kellene hogy előzzön az ott dolgozókra nehezedő terhek enyhítése, illetve a botrányos jövedelmi viszonyok rendezése. Enélkül a szervezeti átalakítás – hasznos vagy kártékony – pótcselekvés marad.
Elkerülhetetlen volt, hogy a rendszerváltozás vesztesei a társadalom képzetlen és alacsony jövedelmű rétegei legyenek. A kezdeményezést büntető, lefelé nivelláló államszocializmus bukása után, a piaci versenygazdaság viszonyai között az ő munkájuk többé senkinek se kellett. Az adósságaival és irracionális szerkezetével küszködő nemzetgazdaságból pedig hiányoztak azok a források, amelyek ezeknek az elesett rétegeknek a képzéséhez és integrálásához kellenének. A vadkapitalizmus párosítása egy széles körű szolgáltatásokat nyújtó, de tűrhetetlenül rossz hatásfokú szociálpolitikával teremtette azokat a feltételeket, melyek között az új underclass a kitörés reménye nélkül vegetál. A mélyszegények többsége falun él, az egyre kiterjedtebb vidéki válságövezetekben, amelyekből elmenekül, aki teheti, s így a társadalom alatti osztály elkülönülése spontán végbemegy. A magyarországi cigányság döntő többsége e kilátástalan sorsú pauper-társadalomhoz tartozik, az ő elszigetelődésüket az etnokulturális különbségek is súlyosbítják. A többgenerációs munkanélküliség és szegénység aláásta e csoport önbecsülését, és kiszolgáltatta a szélsőségesen antiszociális mintáknak. Újraintegrálása évről évre egyre reménytelenebb feladatnak tűnik, amit önmagában sem az iskolarendszer, sem a szociálpolitika, sem a rendészeti intézkedések nem képesek megoldani. Eredményt csak hosszú távú, átfogó, komoly erőforrásokat mozgósító kormányzati programtól remélhetünk. A Fidesz-kormány azonban meg se próbált szembenézni az egyre inkább elmérgesedő helyzettel.
A vidéki Magyarország gondjainak enyhítésére irányuló helyi és regionális kezdeményezések fokozatosan ellehetetlenültek. A költségvetési források és döntési jogkörök erőteljes központosítása a falvakat megfosztotta önrendelkezésük és érdekérvényesítő képességük maradékától. Az intézkedéseket ugyan nem egy esetben éppen a regionális egyenlőtlenségek orvoslásának szándékával igazolták, az eredmény azonban ennek az ellenkezője lett, ha nem is a régiók, de mindenesetre a településtípusok viszonylatában. A központosítással újra kiéleződött az állami újraelosztás korábbi rendszeréből jól ismert versengés a fejlesztési forrásokért, amelynek nyertesei minden esetben a nagyvárosok és megyeszékhelyek, kárvallottjai pedig a kisebb települések.
Kegyetlenül hangzik, de igaz: egy társadalom fölemelkedése nem az alsó néposztályok, hanem elsősorban a középosztályok teljesítményén múlik. A Fidesz fő társadalompolitikai célja pedig a hazai újrapolgárosodás előmozdítása volt, a középrétegek helyzetét kívánták megszilárdítani. Ez a cél azonban nem teljesült.
A Fidesz azért nem lehetett a középosztályok pártja – amire politikai hitvallása és a kor követelményei predesztinálták –, mert a párt híveiből akart új középosztályt teremteni. 2010 után a magyar kormány az államszocialista mintát követte: erőteljesen központosította a jogok, jogosítványok és erőforrások újraelosztását, azzal a nem titkolt céllal, hogy e hatalom birtokában a híveiből toborzott új középosztály gyors felemelkedését biztosítsa, és megtörje a régi, megbízhatatlannak vagy ellenségesnek vélt középosztályok befolyását. A kinevezett kapitalisták, politikailag megbízható vezérigazgatók és mondvacsinált tudományos műhelyek szakmai teljesítménye azonban nem állt arányban a párt szolgálatában szerzett elévülhetetlen érdemeikkel. A függés a bürokratikus struktúráktól, a gyakran változó és kiszámíthatatlan központi akarattól akadályozza a kreativitást és az innovációt, ugyanúgy, mint a proletárdiktatúra idején, és még inkább korrumpálja a rendszer valamennyi résztvevőjét, végrehajtókat, döntéshozókat és pályázókat egyaránt, mint egykor a tervgazdálkodás.
Az erőforrások újraelosztásának címzettjei, a hatáskörök központosításának haszonélvezői pedig nem a középrétegek lettek, hanem egy új – tegyük hozzá: csak részben új – politikai-gazdasági elit, melynek kezében az anyagi és igazgatási hatalom példátlan mértékű koncentrációja ment végbe igen rövid idő alatt. Az elmúlt öt esztendő nem a középosztályt erősítette, hanem a bürokráciát.
Külpolitika
Az országnak úgy kell tehát szembenéznie a rendszerváltás óta rendezetlen sorskérdésekkel, hogy nem rendelkezik az elodázhatatlan reformok anyagi fedezetével. A történelem arra tanít, hogy a politikai stabilitás ilyen körülmények között csak külpolitikai eszközökkel tartható fenn: a kormánynak vagy új külső forrásokat kell bevonnia, vagy hadat kell üzennie valakinek, hogy a hazai elégedetleneket kielégítse – vagy elnémítsa. S hogy legyen kinek hadat üzenni, ellenségeket kell teremtenie magának. A multik, a bankok, a nyugat, a liberalizmus, Soros György, a migránsok, Amerika és az Európai Unió ellen folyó verbális honvédő háború célja nem egyéb, mint hogy a csalódott választóknak kárpótlást és magyarázatot nyújtson a társadalom- és gazdaságpolitika eredménytelenségéért, vagy legalább elterelje róla a figyelmet. A fő cél a fenyegetettség érzetének fenntartása. Ellenségeink a vesztünkre törnek, irigyeink akadályozzák a sikereinket, ilyenkor nem vitatkozni és panaszkodni kell: minden becsületes magyar embernek ott a helye az ország függetlenségét védelmező kormány oldalán!
Csakhogy a külpolitikának nem idehaza, hanem a nemzetközi színtéren kellene sikert aratnia. Magyarországot pedig szövetségesei egyre inkább megbízhatatlan partnernek tartják, kormányról kormányra változó külpolitikáját következetlennek és kicsinyes érdekektől vezéreltnek. Ezért az ország nemzetközi tekintélye a rendszerváltozás óta egyre hanyatlik. A független Magyarország útja a Varsói Szerződéstől a moszkvai szerződésig a távoli szemlélőben ha nem értetlenséget, akkor szánalmat kelt.
A nemzetközi kapcsolatok terén a Fidesz-kormány lépéseit a kezdetektől beárnyékolta leplezetlen eltökéltsége, amit még a tárca névváltoztatása is nyomatékosított, hogy lépéseit ezentúl a gazdasági érdek szolgálatába kívánja állítani. Ez a diplomácia nyelvén az ország gyengeségének és megbízhatatlanságának beismerésével volt egyértelmű. (Tény, hogy a nyugati demokráciák nálunk semmivel sem finnyásabbak üzleti partnereik megválasztásánál, a kereskedést azonban nem kötik össze üzletfeleik antidemokratikus berendezkedésének méltatásával, és legalább nem reklámozzák elvtelen eljárásukat.) Különutas külpolitikája, provokatív fellépése, valamint a demokratikus jogállam kulisszái között gátlástalanul gyakorolt parancsuralom Orbán Viktort sokak szemében szalonképtelenné tette Európában. Történt ez éppen akkor, amikor a szövetségi rendszerrel és a nemzetek feletti bürokrácia túltengésével kapcsolatos jogos elégedetlenség általánossá vált a kontinensen, és az unió revízióját sürgető országok sorában a magyar külpolitika fontos szerephez juthatott volna. A rossz hírbe keveredett magyarok támogatásából azonban jelenleg kevesen kérnek. Ha a magyar kormány hasznosnak és lehetségesnek találta a szorosabb gazdasági együttműködést Oroszországgal, Kínával vagy más, az euro-atlanti szövetségi rendszeren kívül álló hatalommal, akkor még véletlenül sem lett volna szabad ezzel egyidejűleg olyan politikai gesztusokat tennie, amelyek kétséget ébreszthetnek szövetségeseinkben a magyar külpolitika elkötelezettsége iránt.
Az Európát megosztó konfliktusok természetére éles fényt vet a transzatlanti kereskedelmi szerződés ügye. A nyugat két évtized alatt – tehát hihetetlenül gyorsan – elveszítette globális hegemóniáját, épp amikor a saját világméretű győzelmét ünnepelte. A globális piacok ellenőrzésére alapított rendszer összeomlását az európai és észak-amerikai politikai-gazdasági elit csak úgy tudja elkerülni, ha a saját érdekszféráján belül fokozza a perifériák kizsákmányolását. Azaz a liberalizáció, dereguláció és privatizáció bukott programját elsősorban Kelet- és Dél-Európára, valamint Latin-Amerikára kell minden áron ráerőszakolni. Ezt szolgálja a szerződés, amellyel a multiknak kiszolgáltatott kelet-európai kormányok egyike sem mert nyíltan szembeszegülni, miközben a munkahelyeit és politikai önrendelkezése maradékát okkal féltő nyugat-európai közvélemény elítéli azt, a kontinentális csúcsbürokrácia minden mesterkedése dacára.
Európa vezetői, úgy tűnik, számot vetettek azzal, hogy a világ most zajló újrafelosztásában az eddiginél jóval kisebb tér jut majd nekik. A „tengerentúli” piacok elvesztésével kapcsolatos félelem magyarázhatja a migránskérdés kezelését is: a kormányok makacs eltökéltségét a túlnépesedett szubkontinens felé tömegesen özönlő olcsó munkaerő és igénytelen fogyasztó befogadására. (A nyersanyagforrásaikhoz valahogy majdcsak hozzájutunk.) E kötet* több tanulmánya érinti ezt a kérdést, itt csak azt jelezném, hogy egyetlen vitathatatlan külpolitikai sikerünket ezen a téren értük el. A miniszterelnök időben felismerte, hogy a jövevények milliós tömege többé nem kezelhető a menekültjog keretei között, s kész volt kemény intézkedésekkel védekezni a kontinensünket fenyegető új népvándorlás ellen. Az otromba, az idegenekkel szembeni előítéletekre építő propagandakampány azonban leleplezte a belpolitikai célokat, melyeket az intézkedések szolgáltak. A kormányzati média pedig a migránskérdés napirenden tartásával immár több mint egy éve igyekszik elterelni a figyelmet egyre súlyosbodó hazai gondjainkról, nem is sikertelenül.
Kultúrpolitika
A második Orbán-kabinet kulturális politikája külön, behatóbb elemzést érdemelne, a tartalmi kérdések vizsgálatát azonban ezúttal mellőzni fogom. Az intézkedések jelentős része a korábban jelzett etatista, egyszerre megszorító és erőforrás-átcsoportosító törekvések közé sorolható. A mondvacsinált új kulturális intézmények, médiumok, kutatóműhelyek és szervezetek sokaságának létrehozása, élén a politikai káderképzés feladatát nevében is megjelenítő új egyetemmel, a megbízhatatlan, többségében balliberálisnak vélt értelmiség leváltását célozta. A hatalomra kerülő jobboldali pártszövetség főbenjáró tévedésének, már-már rögeszméjének bizonyult, hogy az értelmiséget hajlamos azonosítani a defenzívába szorult, egyre belterjesebb „balliberális” táborral. Az utóbbi politikai képviseletének összeomlása kivételes lehetőséget teremtett arra, hogy egy nagyvonalú kultúrpolitika végre betemesse az irracionális sérelmek és félelmek mentén kettészakított magyar szellemi élet lövészárkait. Az intézmények „lekettőzése” azonban éppen ellenkezőleg, a megosztottság számára teremtett szervezeti kereteket. Ezzel egyidejűleg a főleg gyanakvásból és bosszúvágyból táplálkozó kultúrkampf szerencsétlen rögtönzései elidegenítették az értelmiség jelentős részét, és korántsem csak a baloldaliakat.
A túlmozgásos kormány intézkedési dühének legfőbb áldozata azonban az egyébként is rendkívül sérülékeny iskolarendszer lett, amely ellen, mondhatni, egészpályás támadást indított. Különös sérülékenységét nagyjából három tényező okozza. Először is, a közoktatásra a rendszerváltozás óta egyre erősödő nyomás nehezedik, hogy a szakadékká szélesedő társadalmi különbségeket pedagógiai eszközökkel próbálja áthidalni. Ideje volna kimondani, hogy ez lehetetlen: a társadalompolitika hiányát semmiféle oktatásügyi erőfeszítés nem ellensúlyozhatja. Az ellentmondásos és teljesíthetetlen várakozások kereszttüzében vergődő iskolarendszer oda jutott, hogy többé sem a leszakadó rétegek gyermekeinek felzárkóztatására, sem a tehetségek gondozására nem alkalmas. Ezen a helyzeten csak rontanak az erőszakos integráció kísérletei, de a spontán végbemenő szegregáció sem jelent megoldást. Másodszor, a rendszerváltozás óta egymást sűrűn követő, a mindenkori kurzusideológiától vezérelt oktatási reformok a szereplőket elbizonytalanították, anélkül, hogy a szakpolitika irányítói akár csak egyszer is biztosították volna a feltételeket az oktató-nevelő munka megújításával kapcsolatos tennivalók higgadt, szakszerű végiggondolásához. Harmadszor, a hanyatló társadalmi presztízs, a megalázó jövedelmi viszonyok és az egyre növekvő terhek az évek során kontraszelektálták a tanártársadalmat. A pálya vonzerejének növelése, a pedagógusképzés korszerűsítése és a pedagógusok munkakörülményeinek javítása ma olyan hármas követelmény, aminek teljesítése nélkül hozzákezdeni sem érdemes semmiféle reformhoz.
Az elmúlt hat esztendőben végrehajtott intézkedések az itt felsorolt alapkérdésekre nem tudtak, de azt kell mondanom, nem is próbáltak megoldást találni, így a mozgalmas felszín alatt érdemi változások alig történtek, vagy nem ott történtek, ahol azokra halaszthatatlan szükség lett volna. A Fidesz-KDNP oktatáspolitikusai, úgy tűnik, félreismerték a problémák természetét, a maguk elképzeléseit pedig kellő előkészítés nélkül, rendeleti úton, kampánymódszerekkel verték keresztül a közoktatáson. A szereplők esetleges ellenállásának letörésére, a rendszer hatékonyságának javítása céljából minden eddiginél bonyolultabb és szakszerűtlenebb bürokratarendszert hoztak létre, melynek működése csakhamar tökéletes káoszt teremtett. Az átgondolatlan reformok kényszeredett teljesítése semmiféle érdemi eredménnyel nem járt. A pedagógusok és intézményvezetők csak a munkájukkal szembeni mélységes bizalmatlanságot érzékelték, és terheik, különösen adminisztratív terheik növekedését, ami szokatlanul heves tiltakozást váltott ki belőlük. Az oktatásirányítás meg sem próbálta biztosítani azokat az anyagi és szellemi feltételeket, melyek között az iskolában kötelezően eltöltött idő megnövelése bármiféle pedagógiai célt sikerrel szolgálhatna. A tanterv átgondolatlan módosítása nem érintette az életkori adottságoknak meg nem felelő ismeretek és pedagógiai módszerek túlsúlyát. A tankönyvkiadás állami monopóliuma sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az összecsapott egyentankönyvek sok esetben használhatatlannak bizonyultak. Folytatódott a falusi kisiskolák felszámolása is, annak dacára, hogy az ettől remélt eredmény mindeddig elmaradt: a naponta kétszer utazásra kényszerített tanulók a központi intézményekben sem nyújtanak különb teljesítményt, mint odahaza. Eközben a fenntartói jogok központosításával, a helyi nyolcosztályos általános iskola bezárásával, a helyben maradó négy- vagy hatévfolyamos intézmény önállóságának elvesztésével a falvak többségéből eltűnt az utolsó közösségteremtő kulturális intézmény. Ez máris érezhető kedvezőtlen hatást gyakorol e települések népességmegtartó képességére. Az iskola megmentése érdekében számos önkormányzat döntött úgy, hogy azt egyházi kezelésbe adja. Ezt a megoldást a kormány is nyíltan támogatja. Az egyházak azonban nem készültek fel a feladatra, arról nem is beszélve, hogy a közoktatás világnézeti semlegességét mennyire sérti, ha a nem hívő családoknak olyan iskolába kell járatniuk gyermekeiket, ahol azok vallásos szellemű nevelésben részesülnek, és reggelenként kötelező ájtatosságon vesznek részt. Ezzel egyidejűleg az erkölcstan és a hittan alternatívaként történt bevezetése is csak elmélyíti a társadalom világnézeti megosztottságát, miközben pedagógiai szempontból nehezen igazolható, hiszen a két tantárgy nem helyettesíti, inkább kiegészítené egymást.
Egészében véve az oktatásügy helyzetéről itt előadottak iskolapéldáját kínálják annak a bürokratikus hübrisznek, amely politikai felhatalmazását félreértve, felülről lefelé, voluntarisztikus módon próbál elbánni szakpolitikai kérdésekkel, azaz az érintett szakmák és társadalmi csoportok bevonása nélkül. Ez a törekvés majdnem mindig kudarcot vall, és szándékaitól függetlenül kártékonynak bizonyul, mert épp a tévedések elkerülésének és helyesbítésének eszközeit tartja távol magától. Ezért méltán szerepel itt, a közelmúlt és a jelen bűnnél súlyosabb politikai hibáinak leltárában.
III.
A rendszerváltozás rendszere 2010 után kiteljesedett és megszilárdult: ez magyarán az állami abszolutizmus oltalma alatt és kegyéből burjánzó vadkapitalizmust jelent. A szavazóktól nyert széles körű felhatalmazást a győztesek a néphatalom helyreállítása helyett a párthatalom megerősítésére használták. Az eredeti tőkét offshore számlákon halmozó „szocialisták” gyalázatos országlását gátlástalanul harácsoló „keresztény” és „nemzeti” rablólovagok uralma követte. Nem világnézetek harca ez: a kapitalizmust építő szocialisták és a hűbéri rendszert építő polgári pártok világnézetéről nincs mit beszélni. A baloldal privatizált, kiárusította a kommunizmus idején erőszakkal államosított nemzeti vagyont, az árát pedig felélte. A jobboldal központosít, kisajátít minden gazdasági, közigazgatási és kulturális pozíciót, hogy híveit jutalmazhassa velük. Ami nem változott: a gazdaság pangása, az állam adóssága, egykor összetartó közösségek széthullása, az ország kedvezőtlen nemzetközi megítélése. Csak a szereplők változtak, meg az ideológiai kulisszák, melyek között a komédiát színre viszik. Ezekre azonban nem érdemes szót vesztegetni.
Orbán Viktor olyan lehetőséget szalasztott el, amely a legutóbbi száz esztendőben egyetlen magyar politikusnak sem adatott meg. Kormányozhatott volna a választópolgárok döntő többségének bizalmából, de ő a híveinek juttatott politikai és gazdasági monopólium erejénél fogva akart kormányozni. Nem hitte el, hogy a konkurens „baloldal” anyagi és szellemi bázisa szétmállott, elolvadt; s a civil társadalmat nem megnyerni, hanem elnyomni igyekezett. Tette ezt történelmi küldetésének büszke öntudatával, egy erős, nemzeti érzelmű középosztály (és a magyar futballnagyhatalom) újjáteremtésének bűvöletében, eszközökben nem válogatva, a realitásokkal nem törődve. Amit ténylegesen teremtett, a párthűbéri rendszer, inkább kisszerű eszközeit, mint nagyralátó céljait örökíti meg. S aligha véletlen, hogy az új nómenklatúra ha valamire, akkor a régire hasonlít: a Kádár-kori pártelitre; ellenben éppen az hiányzik belőle a leginkább, ami a polgári középosztályokat jellemezni szokta: az anyagi függetlenség (a politikától), a jártasság a maga mesterségében, az igazi teljesítmény tisztelete, valamint az erkölcsi tartás, ami az előbbiekből táplálkozik.
De hogy így alakult, azért méltánytalanság volna egyedül az új kurzus politikáját okolni. A közhatalom demokratikus ellenőrzésének rendszere, mint erre már utaltam, 1989 után csak papíron jött létre, és hiányzott, ami működtesse, a független és kivívott jogaira féltékeny civiltársadalom. Bennünket, magyarokat az idegen vagy idegenektől függő uralom és az alattvalói lét sok száz esztendős, úgyszólván töretlen hagyománya inkább arra nevelt, hogy a hatalom intézkedéseit ne befolyásolni és ellenőrizni, csupán kihasználni vagy kijátszani igyekezzünk. A politika és a társadalom közötti távolság a rendszerváltozás után alig változott: nem a hatalom függ a nép akaratától, hanem a nép függ a mindenkori kormány akaratától, s a hatalom kérdése a pártokrácia (= politikai úton újratermelődő oligarchia) belterjes küzdelmeiben dől el. A klientúra-pártok vetélkedése pedig elleplezi az igazi politikai kérdést: a „fent” és a „lent” között egyre mélyülő szakadékot.
A magam részéről nem osztom azt a tiszteletre méltó baloldali előítéletet, amely a társadalmi különbségek létjogosultságát, de különösen azok növekedését eleve elutasítja. Tisztában vagyok azzal, hogy a történelem során minden esetben, amikor egy új célokkal, újfajta tudással, újszerű érdekekkel fellépő népesség felborította az erőviszonyokat, melyeken a dolgok régi rendje nyugodott, az egyenlőség követelésének ilyenkor szokásos hangoztatása csak a régi kiváltságok ellen irányult. Maga az új rend ellenben, kezdetben legalábbis, durvább megkülönböztetéseket, szélsőségesebb egyenlőtlenséget honosít meg szinte minden esetben, mint elődei. Nincs ebben semmi meglepő: az ancien régime tartós fennállását rendszerint annak köszönheti, hogy az idők folyamán kialakított vagy befogadott olyan elemeket, amelyek alkalmasnak bizonyultak az elviselhetetlen egyenlőtlenségek mérséklésére, a társadalmi konfliktusok kiegyensúlyozott kezelésére. A kapitalizmus korai korszakában a nyomor általában súlyosabb, a kizsákmányolás féktelenebb, mint volt a rendi társadalomban; a proletárdiktatúra rombolásához képest paradicsomnak tűnt a polgári demokrácia; s a gulyáskommunizmus többet törődött alattvalói jólétével, mint a rendszerváltó Magyarország. A „lent” és a „fent” közötti ellentét kiéleződése jellemezheti éppenséggel az erőgyűjtés és felhalmozás korszakait is, hiszen ezek egyenesen megkövetelik az erőforrások összpontosítását a kiválasztott kevesek kezén, hogy azután a korábbinál dinamikusabb fejlődés erőforrásául szolgálhassanak. Ilyenkor az egyenlőtlenség növekedése hosszabb távon a közjót szolgálja, ami természetesen nem ad morális felmentést a felemelkedő új elitek kapzsiságára és kíméletlenségére.
Az egyenlőtlenségek növekedése tehát, úgy tűnik, egyes esetekben a fejlődés forrásának, máskor akadályának bizonyul. Vajon miért? És létezik-e magyarázat arra, hogy a hozzánk hasonlóan szegény országok gazdagjai és előkelői rendszerint kegyetlenebb kizsákmányolói népüknek, mint szerencsésebb viszonyok között uralkodó kollégáik? Hogy fest az oksági összefüggés a gátlástalan fosztogatási hajlam és az ország szegénysége között: melyik az ok, melyik az okozat? Időszerű kérdések ezek mindazok számára, akik ma Magyarországon értetlenül állnak a jelenség előtt: miért lepleződik le a hazai politika minden újabb fordulónál mint közönséges birtokvadászat és ingatlanpanama, honnan a gátlástalan mohóság, amellyel az új elitcsoportok tagjai a koncra vetik magukat, feledve minden egyebet?
Ebből a szempontból tanulságos, ha nem is éppen vigasztaló számunkra összevetni az Európa nyugati és keleti felén időről időre végbement változásokat. Látunk-e különbséget az eljárás féktelen, vadállati kegyetlenségében, amellyel keleten és nyugaton a kiváltságos rendek kifosztották alattvalóikat, az abszolút monarchia maga alá gyűrte a rendeket, a tőke kizsákmányolta a proletárt és a többi? Nem látunk. A következmények mégis igen eltérőek. Nyugaton úgy találjuk, hogy az új rend haszonélvezői minden esetben számosabbak, mint keleten, és hamarabb rákényszerülnek, hogy az élvezett előnyöket legalább részben megosszák más társadalmi csoportokkal. Az egyenlőtlenségek kiéleződését így azok kiegyenlítődésének korszakai követik, mondhatni periodikusan. A véres forradalmak itt kivételszámba mennek, és nem semmisítik meg, inkább kiteljesítik a békés korszakok vívmányait. Keleten ezzel szemben az élvezett előnyök megosztására ritkán és csak megkésve kerül sor (jogkiterjesztés, polgárosodás) – nyilván azért, mert nem elég erős az ezt kikényszerítő társadalmi nyomás, vagy pedig a hatalom központjai túlságosan távoliak és kikezdhetetlenek a helyi társadalmak részéről (pl. az oszmán, a Habsburg- vagy a cári birodalomban). A tűrhetetlen viszonyoknak a régóta halmozódó elégedetlenség erőszakos kitörései vetnek véget időről időre, ezek leverése vagy győzelme pedig parancsuralmi rendszereket juttat hatalomra. Az utóbbi esetben a győztesek okvetlenül meghirdetnek valamiféle igazságtevő és egyenlősítő programot, de kivételes felhatalmazásuk birtokában – vagy a nyers erőszakra támaszkodva – ténylegesen az egyenlőtlenségek új rendszerét vezetik be. Ennek vezetői előbb-utóbb maguk is kiváltságos csoportként fognak viselkedni, amelynek túlhatalma és harácsolása újabb, még elkeseredettebb, következésképp szélsőségesebb népi tiltakozást vált ki. És így tovább, a végtelenségig.
A két modell közötti különbség magyarázata annyira kisszerű, hogy első pillantásra aligha ötlik a szemünkbe. A kontinens keleti fele, ahol az antikvitás örökségét a népvándorlás szinte nyomtalanul eltörölte, már a középkorban szegényebb volt a nyugatnál. A felfedezések és a gyarmatosítás korában ez a különbség köztudottan elmélyült, lényegében behozhatatlanná vált. Ezért keleten a hatalom birtokosainak az anyagi és szellemi javak, az ezeket biztosító jogosítványok aránylag nagyobb részét kell kisajátítaniuk, s nem válogathatnak az eszközökben. Egyrészt azért, hogy nyugati kollégáikhoz hasonló életszínvonalat biztosítsanak saját maguknak, másrészt és főképpen azért, hogy az állam erőszakszervezeteit (vagy a saját magánhadseregüket, magánvagyonukat) olyan színvonalon tartsák, amely képessé teszi őket a rendszer védelmére belső és külső ellenségeivel szemben. A lovagi páncélzat, a cannes-i nyaraló, a vadászbombázó vagy a magánhelikopter ára mindig is ugyanannyi volt a nyugati és a keleti vevő számára. Azonban a keletieknek ez fajlagosan többe kerül, itt tehát a gazdagoknak a közvagyon lényegesen nagyobb részét kell megkaparintaniuk ahhoz, hogy a megfelelő színvonalon elégíthessék ki igényeiket, és szűkebben kell megvonniuk a kiváltságokon osztozkodók körét ahhoz, hogy kellőképpen gazdagok maradhassanak. Ezért errefelé rendre elmaradnak a hatalom megosztásának és a javak aránylag méltányosabb elosztásának korszakai. A felhalmozási periódusokban kialakuló szélsőséges és igazolhatatlan egyenlőtlenségek, valamint a szűkös zsákmányon osztozkodó csoportok vetélkedése hamarosan kiváltja az erőszakos újraelosztás soron következő diktatórikus kísérletét, s az átmeneti konszolidáció nem a békés gyarapodás és szellemi megújulás műve lesz, hanem a gyenge és frusztrált társadalmi csoportokat rendszabályozó központi hatalomé.
***
* A tanulmány Elképzelt közösségeim című kötetemben jelent meg a Scolar Kiadónál 2016-ban.