Aki nem reméli a nem-remélhetőt, kitalálni nem fogja,
mert nehezen kitalálható és hozzáférhető. (Hérakleitosz)
Nem „valamiben” reménykedünk
Mindennapi viselkedésünket megalapozatlan (nem kellőképpen megalapozott) várakozások irányítják, mégis bízunk a sikerben, és ezt teljesen rendjénvalónak találjuk. Pedig ritkán lehetünk biztosak abban, hogy a cselekedetünktől remélt jövőbeli változás szükségképpen bekövetkezik. Rendszerint beérjük analógiákkal – tudomásunk szerint ilyenkor ez és ez szokott történni – vagy általános szabályokkal, amelyeknek érvényessége a konkrét esetre nézve szerfelett bizonytalan. Ha nem így járnánk el, akkor tétlenségre kárhoztatnánk magunkat. Mert minden tett behatolás az ismeretlenbe, amelynek újabb és újabb darabkáit éppen az a negatív tapasztalat teszi ismertté, hogy valami akkor és ott ellentmond várakozásainknak. A megismerést a gyanú ösztökéli, hogy nem az történik velünk, amire számítottunk, mert a dolgok valójában másképpen vannak, mint ahogyan gondoltuk. Gyanú vagy reménység. Mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom…
Ahhoz, hogy cselekedni tudjunk, valóságosnak kell elgondolnunk valamit, ami még nincs, puszta lehetőség. Attól válik valóra – ha egyáltalán –, hogy bizalmat szavazunk a létezésének. Előbb van a remény, az elhatározás nehezen nélkülözhető indítéka, azután a tényállás, amelynek bekövetkezésében reménykedünk. A „legyen” megelőzi a „vant”: a remény maga teremti tárgyát.
Ezt az összefüggést szemléletesen mutatja be a mese a két békáról, akik beleesnek a tejesköcsögbe és ott kapálóznak. A realista béka egy idő után feladja a kilátástalan küzdelmet: hiába taposunk, gondolja, minden ismert tényt figyelembe véve innen nem jutunk ki élve. Elsüllyed, belefullad a tejbe. A másik béka irracionális módon tovább tempózik, bár nincs miben reménykednie. Addig tapos, köpül a lábaival, ameddig a tej megszilárdul, vaj lesz belőle. A béka kiugrik a köcsögből, megmenekül. Ebben a példázatban a remény a szó materiális értelmében is maga teremti azt az állapotot, amelynek bekövetkeztével a cselekvő, amikor cselekedni kezdett, nem számolhatott.
A remény valami olyasmire irányul, ami előre nem látható. Nem tudjuk, miben reménykedünk. A jövőnek ez a pozitív előreláthatatlansága nem tévesztendő össze a csalóka reménnyel avagy önáltatással, amikor egyszerűen nem akarunk a tényekkel szembenézni, és azzal hitegetjük magunkat, hogy amitől okkal tartunk, esetleg mégsem következik be: „majd csak lesz valahogy”.
Pirosbetűs ünnepeinken, nevezetes történelmi évfordulókon mindenesetre olyan váratlan eseményekről emlékezünk meg rendszerint, amelyek eljövetelét nem lehetett előre kiszámítani. Jósolni esetleg igen, de a jóslatok és próféciák ebből a szempontból inkább a magának tárgyat alkotó reménységnek a példái lehetnének.
Kezdetben volt a tett
A remény amennyire igazolhatatlan, ugyanannyira cáfolhatatlan is. Mindig van remény, mert amikor cselekvésre szánja el magát, a cselekvő a szó szoros értelmében nem tudhatja még, hogy elhatározása milyen következményekre vezet majd. Azért nem tudhatja, mert megismerni valamit csak a megfelelő cselekedetek végrehajtása útján lehet. On s’engage et puis on voit, ahogyan azt a tettek embere, Bonaparte jelentette ki annak idején.
A filozófusok közül először, ha nem tévedek, Spinoza figyelt fel arra, hogy amit a megismerés tárgyának nevezünk, annak létezéséről csak beavatkozásunk rá gyakorolt hatásán keresztül értesülünk. Mintegy kitapogatjuk magunk körül a világot: a tudásunk tenni-tudás. Kezdetben volt a tett, állítja Goethe is; hasonló következtetésre jut korunkban többek között Maturana és Varela, akik szerint minden cselekvés megismerés és minden megismerés cselekvés, ahogyan ezt A tudás fája című könyvükben, biológia és ismeretelmélet határán bebizonyítják.
De akkor mi az, ami mégis cselekvésre késztet? Nem más, mint a dolog kedvező kimenetelét illető, a meglevő tudásunkból levezethetetlen bizalom. Ezt nevezzük reménynek. Félreértés ne essék, ezt nem úgy értem, hogy a siker reményében cselekszünk. Inkább a fordítottjára gondolok: azért reménykedünk, mert cselekednünk kell az életben maradáshoz, és nem cselekedhetnénk, ha nem remélnénk, hogy amit teszünk, az jóra vezet.
A remény, amiről beszélek, nem tényekre támaszkodik (nem támaszkodhat rájuk, ha egyszer azt állítottam, hogy maga teremti a tényeket), hanem éppenséggel lázad ellenük. Ez tökéletesen megfelel az élőlények viselkedésének, azt is mondhatnánk: megfelel az élet törvényének. „A logika rendíthetetlen, de nem tud ellenállni annak, aki élni akar”, írja Franz Kafka A per utolsó oldalán. A fizikai univerzumban, mint tudjuk, az entrópia törvénye érvényesül: minden magasabb szervezettségű rendszer idővel szétesik, energiát ad le és alacsonyabb szervezettségű állapotba megy át. Az élet ezek szerint nem egyéb, mint többé-kevésbé rejtélyes eredetű heroikus küzdelem az elkerülhetetlen széthullás elodázásáért. Időhúzás. Kockázatos előre-menekülés egy eleve egyensúlytalan, tehát tarthatatlan állapotból a bizonytalan jövőbe. Az élőlények egyre bonyolultabb formákat öltenek és egyre fantasztikusabb működésmódokra válnak képessé, csak hogy környezetükből energiához jussanak és azt a maguk és fajuk fenntartására fordítsák. A reménynek nevezett lelki jelenségben mintha az élővilágra jellemző nyitottság vagy környezeti interaktivitás dinamikája tükröződne egy magasabb szinten, az öntudatos cselekvés szintjén. A remény az élniakarás „ideológiája”. Nem az elérendő cél motiválja, hanem a veszendőség tudata kényszeríti.
A tudomány illetékessége
Az olvasó (és a szerkesztő) azonban nem a remény ontológiai státuszának vagy élettani funkciójának tisztázását várja írásomtól, hanem állásfoglalást egy égetően időszerű kérdésben: szabad-e, érdemes-e még abban reménykednünk, hogy a magunkra szabadított ökológiai katasztrófa elhárítható és civilizációnk megmenthető? Ezzel kapcsolatos meggyőződésem azonban a fenti előzetes megfontolásokon alapul, ezért tartottam szükségesnek, hogy azokat ismertessem.
Nyilvánvaló, hogy az uralkodó tudományos világnézet nem ezen a módon tesz különbséget reális és irreális várakozások között. A fentiekkel mégsem azt akarom kétségbe vonni, hogy a tudomány igenis tehet érvényes kijelentéseket egy jövőben bekövetkező esemény valószínűségének vagy valószínűtlenségének a mértékéről – távol álljon ez tőlem! Fenntartásaim nem erre vonatkoznak, nem is rendelkezem a kellő kompetenciával ahhoz, hogy tudósokkal vitába szálljak. Észrevételeim kizárólag a tudományos kijelentések és a belőlük levont következtetések etikai jelentőségével kapcsolatosak.
A természettudósok a világszerte zajló folyamatokat tanulmányozva megállapítják, hogy az ökoszisztémában az emberi beavatkozás hatására végbemenő változások előreláthatólag milyen következményekkel járnak majd az éghajlatra, az élőlénytársulások fennmaradására, ezen belül egyes fajok túlélésére, a vízkörforgásra vagy a talaj termőképességére nézve. Kijelentéseiket több mint fél évszázada módszeresen végzett kutatások eredményeire alapozzák, semmi okunk kételkedni bennük: a természeti rendszerek összeomlása javában tart, éppen ezért komolytalan minden találgatás arról, hogy melyik évtizedben fog bekövetkezni. Ez egy lassú folyamat, nincsenek benne nevezetes fordulópontok, amelyek kiérdemelnék a média figyelmét. Ilyen nevezetes dátumok továbbra is csak a társadalmak életében lesznek: háborúk, éhínségek, forradalmak és ellenforradalmak. Ezek időrendjéről és bekövetkezésük valószínűségéről viszont nem lehet megbízható tudományos előrejelzéseket készíteni, mert egy öntörvényű (szabad) lény viselkedése meghatározása szerint kiszámíthatatlan, és ebből kell hogy következzék valami nyolcmilliárd (elvileg) szabad lény együttes viselkedésére nézve is.
A földi élővilág hatalmas és felfoghatatlanul bonyolult rendszerében az emberi beavatkozás hatására végbemenő változásokról azonban nemcsak a tettes kilétével kapcsolatos „filozófiai” fenntartásaink miatt nehéz megbízható prognózist készíteni, de a szó szorosan tudományos értelmében is. Túlságosan hatalmas és bonyolult maga a rendszer, amelyet provokálunk, ezért cselekedeteink várható következményeit illetően is túl sok a bizonytalansági tényező, szerencsére. A trendek, persze, egyértelműek és félelmetesek. A szárazföldekről az ember és az ő úgynevezett haszonállatai (micsoda kifejezés) 95%-ban máris kiszorították gerinces vetélytársaikat. A talajpusztulás (iparszerű mezőgazdaság, kemikáliák, elépítés) és az erdőirtás földtörténeti léptékű változásokat idéz elő a bioszférában. Az átlaghőmérséklet emelkedése bizonyosan túllépi ebben az évszázadban a két Celsius-fokot. A folyamatok egy része már kicsúszott az ember ellenőrzése alól, de ami még rajtunk múlik, abban sincs köszönet. Amit eddig nem sikerült tönkretennünk, annak tönkretételén népek és birodalmak világszerte, egymással versengve fáradoznak.
Hogy az emberiség miért hagyta és hagyja még ma is figyelmen kívül a földi élővilág drámai sebességű pusztulásáról szóló, régóta és sokoldalúan bizonyított beszámolókat, miért áldoznak mind a mai napig annyi energiát ezek cáfolatára és a közönség megtévesztésére, erre a kérdésre a társadalomtudományoknak kellene választ keresniük. Bár adósságuk e téren hatalmas, azért a lényeg köztudott: a létforrásainkkal űzött esztelen pazarlás létkérdés számunkra. Újabb és újabb nagyléptékű, pusztító hatású technológiákat kell bevetnünk a természet ellen viselt háborúban, mert ezen múlik a fennálló uralmi viszonyok stabilitása: a viszonylagos társadalmi béke és a közfelfogás szerint jólétnek nevezett állapot megőrzése a világ egyik felén, a másikon a Föld teherbíró képességét messze meghaladó mértékű népesség eltartása. Akik tehát a természet védelmében szót emelnek, azokat méltán vádolják a társadalmi rend felforgatásának szándékával. Jóval veszedelmesebbek ők, mint a régivágású antikapitalista mozgalmak, amelyek programjában rendszerint csak az uralmi és elosztási viszonyok radikális megváltoztatása szerepel, ellenben az úgynevezett termelőerő fokozását, az előállított javak szaporítását, következésképpen a bolygó fokozatos átalakítását hulladéksivataggá ugyanúgy a haladás nélkülözhetetlen velejárójának tekintik ők is, mint elnyomóik.
A probléma hárításának, ártalmatlanításának és banalizálásának részeként világszerte tudományos kutatásokat finanszíroznak, konferenciákat szerveznek és kérdések tömegét intézik úgynevezett szakemberekhez: természettudósokhoz, mérnökökhöz, közgazdászokhoz. Akik ha akarnak, sem igen térhetnek ki a válasz elől: nyilatkozniuk kell a tennivalókról. Az emberiség jövőjét illető sorskérdésekben kénytelenek állást foglalni, pedig ebben nem illetékesek.
A mainstream közgazdaságtan válasza – mindazoké, akik az emberi beavatkozás természeti következményeit technológiai-gazdasági kérdésként próbálják kezelni, köztük a politikusoké és üzletembereké – már csak azért sem releváns, mert ameddig szakmájuk szorosan vett keretei között gondolkodnak, fenntarthatóságról, sőt, fenntartható fejlődésről kell beszélniük, megkerülve az igazi kérdést, nevezetesen azt, hogy fejlődés-e egyáltalán, ami civilizációnk jelenlegi szakaszában világszerte zajlik, és hogy fenn akarjuk-e tartani. Ezekre a kérdésekre nincs válasz, maguk a kérdések is alig értelmezhetők a termelés/fogyasztás, költség/haszon, választói preferenciák, szavazatok és jövedelmek nyelvén. Márpedig ezek azok a fogalmi keretek, amelyeken a megkérdezetteknek illik belül maradni. Nem pusztán azért illik, mert ha ezektől eltérnek, akkor nem őket fogják kérdezgetni többé, hanem azért is, mert a saját tudományos vagy politikai tevékenységük és társadalmi státuszuk is ugyanezeken az előfeltevéseken nyugszik. Az úgynevezett fenntarthatósági narratíva (vagy mantra, ahogy jólesik) azonban nem egyéb, mint a tudományos-technológiai haladásról és jólétről szóló tizenkilencedik századi utópia végső, a végsőkig lecsupaszított változata.
A természettudósokkal más a helyzet. Számukra a társadalom viselkedése eleve „fekete doboz”. Amikor egy vízi ökoszisztéma elszennyeződését vagy egy nedves terület kiszáradását vizsgálják, nem kell, sőt, illetékességük keretein belül nem is lehet értelmezniük azokat az emberi vágyakat, hiedelmeket és érdekeket, amelyek a természetromboló beavatkozás indítékai között szerepelnek. Így értelemszerűen nem nyilatkozhatnak azokról a trendekről és különösen azok jövőbeli alakulásáról, amelyeken az adott élőhely sorsa múlik. Állásfoglalásuk perdöntő (vagyis az kellene legyen), amikor egy új beruházásról vagy művelésmódról határoznak. De ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy ténylegesen milyen döntés születik majd és miért pont olyan, tehát ha tudni szeretnénk, hogy végül mi fog történni az adott terület természeti forrásaival, akkor jobb, ha mégsem őket kérdezzük, hanem mondjuk a jogászokat, politológusokat, befektetési tanácsadókat, esetleg magukat a döntésben érintett társadalmi szereplőket.
A természet jövője tehát nem természettudományi kérdés. A természettudósok ízlésük, meggyőződésük vagy érdekeik szerint túl- vagy alábecsülhetik az emberi beavatkozás következtében a jövőben bekövetkező károkat, de becsléseik megbízhatósága ugyanolyan korlátozott, mintha ugyanezekről a kérdésekről a pszichológusokat, filozófusokat vagy esztétákat faggatnánk. Ez utóbbiaknak rengeteg megszívlelendő észrevételük lesz a változásokat előidéző faj, az emberiség várható viselkedéséről, csakhogy nekik meg mindennek a légkör vagy a talaj állapotváltozására gyakorolt hatásáról nem lesz fogalmuk.
Ennek az ismeretelméleti dilemmának a feloldása viszont triviális: az ökológiai belátásoktól inspirált kutatás nem az egyes tudásterületek határainak átlépését kívánja, hanem a tudósok együttműködését. A multidiszciplináris megközelítés véletlenül sem tévesztendő össze az interdiszciplináris halandzsával. A science és a humanities szempontjainak párhuzamos alkalmazását példázza az ELTE-n negyedszázada működő humánökológia szak tanrendje. Elgondolkodtató, miért ilyen ritkák világszerte az efféle multidiszciplináris képzési programok.
Tudjuk-e egyáltalán, hogy mi lenne a megoldás?
Már hogyne tudnánk! Miközben a diagnózist illetően hajbakapnak egymással az apokalipszis tudós prófétái és a zöld aktivisták, ami a tennivalókat illeti, nehezen titkolható egyetértés uralkodik közöttük, legalábbis azok között, akik komolyan gondolják, hogy tenni kellene valamit a katasztrófa enyhítése, esetleg elhárítása érdekében. Nem árt itt megjegyezni, hogy bár joggal beszélünk globális ökológiai válságról, a folyamatok jelentős része – a klímaváltozás kivételével – jól lokalizálható, ezért helyi keretek között több-kevesebb sikerrel kezelhető. De erről, ugyebár, nem szeretünk hallani, mert akkor nehezebb mentségeket találni, hogy miért nem teszünk semmi érdemlegeset megmenekülésünk érdekében.
Legyen szó szimpla környezetvédelemről vagy mélyökológiáról, fenntarthatóságról, rezilienciáról, esetleg az újabban divatos mélyalkalmazkodás varázsigéiről, netán a minden évtizedben újra felfedezett nemnövekedés közgazdaságtanáról (copyright by J.S. Mill 1848), végeredményben minden irányzat ugyanazokat a nyilvánvaló összefüggéseket variálja, a sok szószaporítás csupán a tudományos és kevésbé tudományos közösség tehetetlenségéről árulkodik. Ha az alkalmazkodást nem annyira mélyen képzelik el, azaz nem ember-alatti szinten, ahol a bekövetkezett katasztrófa áldozatai már a puszta fizikai túlélés eszközeiért küzdenek (ami könnyen bekövetkezhet, viszont nincs hozzá szükség tudományra), akkor nem tagadhatják, hogy az emberhez méltó létfeltételek megőrzése bolygónkon az alábbiakat követeli tőlünk:
- tudatos családtervezést: az emberiség jelenlegi létszámának fokozatos csökkentését, az afrikai kontinensen és az iszlám államokban zajló népességrobbanás sürgős megfékezését;
- az antropogén anyag- és energiaforgalom csökkentését, körkörös gazdaságot, áttérést a környezetbarát, kisebb léptékű, szelíd technológiákra;
- a gazdaság decentralizálását, élelem-önrendelkezést, a távolsági kereskedelem radikális visszafogását;
- a jó emberi élet olyan lehetőségeinek (újra)felfedezését, amelyek nem függenek az anyagi javak fogyasztásától.
Jó érvek szólnak amellett, hogy a fenti változások véghezvitelét ne azoktól reméljük, akik ezekben a legkevésbé érdekeltek. Tehát ne a globalizáció fő haszonélvezőitől, akiknek hatalma, vagyona, tekintélye a mostani világrend fennmaradásától függ. Ne a Davosban, ne is a klímacsúcson kötött megállapodásoktól.
Ezért minden ökológiainak nevezhető politika kiindulópontja a jelenlegi példátlan mértékű hatalomkoncentráció felszámolása, a decentralizáció és a lokalizáció. Ez mindenekelőtt a globális hálózatok (és a rajtuk élősködő helyi zsarnokok) gazdasági és kulturális monopóliumának megtörését jelenti, hogy a helyi közösségek átlássák és felismerjék érdekeiket, és akaratuk érvényesítéséhez visszaszerezzék a tényleges önrendelkezés eszközeit.
Ha ezek a politikai változások túl későn vagy túl kevés országban mennek végbe, akkor a következő évtizedekben nagyjából a jelenlegi ütemben folytatódik majd a természeti rendszerek összeomlása, a bolygó elszennyeződése. Ennek következményei – népvándorlás, nyomor, tömegpusztító fegyverekkel vívott háborúk az erőforrások maradékáért, parancsuralmi rendszerek, terrorizmus – minden bizonnyal maguk alá temetik civilizációnkat.
Nem az a kérdés, hogy miben reménykedsz, hanem hogy mit teszel
Reménykedni olyasmiben szoktunk, ami elsősorban nem rajtunk múlik (viszonzott szerelem, egészség, békés öregkor, üdvözülés, túlvilág). Ami rajtunk múlik, ott nem remélni, hanem cselekedni kell.
Folytathatunk áltudományos vitákat a jövő kilátásairól, amelyekről máris túl sokat tudunk, és rákölthetünk még akármennyi pénzt, hogy ezt a kétes értékű tudást szaporítsuk, de bizonyára több haszonnal járna, ha inkább a jelent próbálnánk megérteni, sőt, horribile dictu: változtatni rajta. Azokon a folyamatokon, amelyeknek az alakulása eldönti most, hogy milyen jövőre számíthatunk majd. Mert ha úgy gondolnánk, hogy ez nem rajtunk múlik, akkor kutatni sem lenne érdemes: ráérünk megtudni, hogy mi fog történni, ha már bekövetkezett. Ha viszont rajtunk múlik, akkor ne azt méricskéljük, hogy milyen lesz a jövő, hanem tegyünk róla, hogy ne olyan legyen.
Azonban képesek vagyunk-e még változtatni civilizációnk végzetén? Annyi bizonyos, hogy erre törekedni nekünk, ma élőknek még szabadságunkban áll. Minden egyes szülésre kényszerített anyának „elidegeníthetetlen” (!?) joga, hogy a kilátások ismeretében eldönthesse, milyen jövőt szán magának és gyermekének. Minden tarvágásra kijelölt erdő virulhatna tovább. Minden megkínzott állatot kiszabadíthatnánk sanyarú helyzetéből. Hozhatnánk – mint politikai közösség – bármikor olyan döntéseket, amelyek megmentik a beporzó rovarokat, mérgezett folyókat, kiszáradásra ítélt termőföldeket, fuldokló városokat, lebetonozásra váró élőhelyeket. Ismerem számtalan okát, hogy miért nem tesszük mindezt, csak annyit állítok, hogy ez korántsem szükségszerű. Ha úgy határozunk, bármikor változtathatunk egyéni és kollektív viselkedésünkön. Tesszük vagy nem, ez mindenesetre számonkérhető rajtunk, és a felelősséget senki másra nem háríthatjuk át. Mi vagyunk az első nemzedék, amely a közeli katasztrófa tudatában él, és valószínűleg az utolsó, amely még döntő mértékben képes befolyásolni annak kimenetelét. Mégis úgy élünk, hogy szinte semmit sem teszünk annak elhárítására. Ehelyett azon tépelődünk, hogy van-e még remény, vagy jobb lesz-e inkább beletörődni fajunk végzetébe.
Arra a kérdésre, hogy miféle jövőnek nézünk elébe, nincs értelmes válasz, mert a válasz végső soron attól függ, hogy mit teszünk és mit mulasztunk el megtenni a jelenben. Az életformák gazdag változatosságából utódainknak annyi marad, amennyit meghagyunk nekik. Az lesz, amire a ma élő emberiség a tetteivel kimondja, hogy legyen.
Ezért nem az a kérdés, hogy megsemmisülnek vagy megmaradnak bolygónkon az emberhez méltó élet természeti feltételei, hanem az, hogy ebben a küzdelemben te melyik oldalon állsz. Mert az egyetlen, ami a jövőről biztosan tudható, az a saját elhatározásod.
***
Megjelent az Egyházfórum 2024/2. számában, május 31-én.