Kiáltvány

Átléphetjük-e a valóság megismerésének útjában álló legfőbb akadályt: a saját árnyékunkat? A dokumentumfilm-műfaj történetét végigkíséri a valóság közvetlen megragadásának igénye, vagy ha úgy tetszik, a számvetés ennek a törekvésnek a lehetetlenségével. Mert amiről azt állítom, hogy a saját két szememmel láttam, abból is annyit tudok csak felfogni, amennyit a saját érzékenységem vagy érzéketlenségem, érdeklődésem és érdekeltségem látni enged. Ahány világnézet, annyi világ: mindenütt magyarázunk, állítja az antropológus, Clifford Geertz Az értelmezés hatalma című könyvében. „S ami még rosszabb – írja –, magyarázatokat magyarázunk”, mert a másik ember világáról is csak az ő jelzéseiből értesülünk. És itt elsősorban ne a szavaira gondoljunk: a viselkedése, az öltözéke, minden cselekedete jelzés, üzenet, szándékos vagy önkéntelen, félrevezető vagy őszinte kísérlet az önértelmezésre.

Választások éve

A szövetséges hatalmak tankjai Berlinhez közeledtek, amikor a német nép egy jelentős része még hitt a végső győzelemben, amit a Führer megígért. Ötvenhat novemberében a Vörös Hadsereg katonái egy fasiszta lázadást leverni jöttek Budapestre. Miért kételkedtek volna feljebbvalóik szavában, amelyet az összes (számukra hozzáférhető) hírforrás megerősített? Gondoljunk rájuk is némi megértéssel, amikor Orbán-hitű polgártársainkkal arról beszélgetünk, miképpen fogja a magyar miniszterelnök rövidesen átvenni Európa vezetését. Esetleg gondoljunk azokra az oroszokra, akik ma, a százezrek életét követelő háború második esztendejében még mindig egyetértenek Ukrajna lerohanásával (vagy egy névtelen kérdőíven sem merik bevallani ennek az ellenkezőjét).

Miért ne hinnének pont ők, Orbanisztán hű alattvalói, annak a véleménynek, amely minden bérelhető médiafelületen megjelenik és minden bérelhető tollból szivárog, hogy Európát a szuperállamtól, a migránsoktól, a pedofíliától, a kiskorúakra leselkedő nemváltó műtétektől és a háborútól csakis Orbán Viktor védheti meg?

Bűn és bűnhődés

Az antiszemitizmus nem bűn

Az antiszemitizmus nekünk, ma élő magyaroknak nem bűnünk, hanem büntetésünk. Bennünket, túlélő zsidókat sért ugyan, de a sérülésbe hatoló méreg elsősorban minket, magyarokat mérgez.

Vereség

Dubaj, Katar és a többi kis olajállam a terméketlen sivatag szélére épült felhőkarcolókkal, télisport-létesítményekkel 40 fokos kánikulában, hivalkodó fényűzéssel ott, ahol semmi sem terem, jelképe lehetne annak, ami világunkban fenntarthatatlan. Nincs itt ivóvíz, se termőtalaj, csak pénz, rengeteg. Messzi földről hozatnak mindent, amit megkívánnak, áruk és bérrabszolgák tömegét, s rendeznek világraszóló sportrendezvényeket, nemzetközi konferenciákat ott, ahol minden lépés, minden lélegzetvétel mérhetetlen energiapazarlással jár. Van miből: az emírek rendelkeznek a világ kőolajkészletének egy jelentős részével, példátlan gazdagságuk forrása ennek kitermelése és elégetése. Ugyanaz, ami a klímaváltozásé.

Egészen másról

Egészen másról akartam írni, de közbejött ez a műbalhé: a melegpropagandával megvádolt Nemzeti Múzeum. Ami az egészből már első pillantásra világos volt nekem, hogy semmi sem világos. Nem értettem, mire megy ki a játék. És akkor inkább ezen törtem a fejem.

Válasz Kiss Viktornak

Köszönettel tartozom Kiss Viktornak Miért nem szeretjük a zöldeket? címmel megjelent írásomra adott tartalmas válaszáért (Nem kell félni az antikapitalista baloldaltól). Amikor véleményét kérve a cikket elküldtem neki, arra persze nem számítottam, hogy barátságos gesztusomat a gyűlölet jelének tekinti majd, amit szerinte a baloldaltól való zsigeri rettegés és a zöld mozgalom súlyos veresége felett érzett szorongás vált ki belőlem. Így, szó szerint. Érdekes megközelítés, mindenesetre.

Miért nem szeretjük a zöldeket?

Pedig már mindenki annyira környezettudatos! Két zöldterület lebetonozása között a politikusok a biológiai sokféleségért aggódnak. Agyoncsomagolt termékeink dobozának minden oldalát fenntarthatósági mantrák borítják. Újrahasznosítunk, mérsékeljük a kibocsátást, védjük az élőhelyeket, ahogy a torkunkon kifér. A megmondóemberek egymást licitálják felül, hogy a földi ökoszisztéma összeomlása ötven vagy húsz év múlva esedékes vagy pedig napokon belül. Még az államadósságot is a drága nagymama receptje szerint állítjuk elő, kizárólag hazai alapanyagból. De a zöldeket, azokat azért a többség változatlanul utálja.

Menekülés a győztesek táborából

Az ökológiai kritika legalább annyira alkalmas, hogy elfedje, mint hogy feltárja a késő modern ipari társadalmak válságának valóságos összefüggéseit. Mintha csak valami mással, a földi ökoszisztémában beállt sajnálatos üzemzavarral kellene megküzdenünk, és nem a saját civilizációnk öngyilkos igyekezetével. Világszerte egymást érik a klímatudatos, környezetileg mélységesen felelős kezdeményezések: mára az úgynevezett környezetvédelem élelmes üzletemberek, szavazatvadász politikusok, tudományos szélhámosok, megélhetési civilek kedves foglalatossága lett. Ehhez képest alig esik szó arról, mit kezdjünk a politikai-gazdasági rendszerrel, amelynek működési logikája létforrásaink mielőbbi elpusztítását hasznosnak és észszerűnek, egyenesen elkerülhetetlennek tünteti fel.

Nincs hová visszavonulni

Mesebeszéd, hogy a globális piacgazdaságnak ne volna megfelelő válasza az ökológiai katasztrófa kihívására! Mára a piac beárazta létforrásaink pusztulásával kapcsolatos félelmeinket, és az e téren mutatkozó élénk kereslet kiszolgálására új, jövedelmező iparágakat teremt a megújuló energiaforrásoktól a hulladék-újrahasznosításon keresztül a lebomló műanyagokig. Az más kérdés, hogy ezek a megoldások a katasztrófa elhárítására nem alkalmasak, legfeljebb az egészében fenntarthatatlan rendszer összeomlásának elodázására jók. Ugyanígy vagyunk a katasztrófaipar szellemi termékeivel is. Lassan kimennek a divatból a busásan szponzorált áltudományos közlemények, melyekből kiderült, hogy a klímaváltozás blöff csupán. Ezzel szemben remek sajtója van a klímaszorongás kezelésének. Nehogy már azon aggódjanak a fiatalok, hogy miféle világot örökölnek, még a végén tesznek is ellene valamit! És szaporodnak az elkerülhetetlen közeli összeomlás prófétái is, akik épp azáltal mentenek fel a vészhelyzethez illő radikális cselekvés kényszere alól, hogy biztosítanak: már elkéstünk vele.

Magánállam

Nemrég egy vitairatban, ami egészen másról szeretett volna szólni, röviden és felületesen azt állítottam, hogy a NER államosít. Nyomban meg is kaptam egy partneremtől, hogy ellenkezőleg, éppen hogy privatizálja a közvagyont. Csakhogy a kormányzati eszközökkel végrehajtott, példátlan mértékű vagyon- és hatalomkoncentrációra szerintem ez a kifejezés semmivel sem illik jobban, mint az államosítás. De ha nem államosítás és nem is privatizáció, akkor mégis minek nevezzük azt a rendszert, amely egyszerre fosztogatja a normális működésében megzavart jogállamot, amelyre rátelepült, és bénítja a magánszereplők önálló kezdeményezését a kultúrától a gazdaságig az élet minden területén?

Scroll to top